Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Műhelybeszélgetés Szakonyi Károllyal

középpontjába kerül. S milyenek a vele szemben támasztott igények? Ennek zseniálisnak, nagyszerűnek kell lennie, különben lehurrogja a kritika, s a színházra is visszakövetkeztet. S a vezetés felteszi önmagának a kérdést: miért vállaltam bukást, hiszen az én cégtáblámat, nevemet is rontja a lehúzó bírálat. Sokszor az sem számít, hogy a publikum hogyan fogadta, a szakma szavát lesik csupán.

— Itt akkor ismét visszakanyarodhatnánk a régi direktorokhoz, mert nekik aligha voltak ilyen problémáik.

— Nézze, ha ott valaminek nem volt sikere, akkor két-három nap után minden további nélkül levették a színről. Ha bevált, akkor viszont 150-es szériákban játszották. Megtehették, hiszen egy igazgató akkor évente 10—20 magyar darabbal „gazdálkodott”. De nálunk — amennyiben nem kipróbált műről van szó — szinte lehetetlen május környékén pontosan betervezni a jövő évi sikert. Ezért azt mondják: dehogy mutatom be a munkáját, kínlódjon, kockáztasson más. Egy-kettőt azért vállalnak, de ez nem old meg semmit, nem csökkenti a bemutatásra várók elégedetlenségét, türelmetlenségét. A fiókban porosodó műveknek azután az lesz a következménye, hogy az író is elkezd kapkodni azzal a jelszóval, hogy ha nem ez, akkor majd talán az. Műfajilag is és tematikailag is — szinte az akaratán kívül — változtatgat. Érthető, mert szeretne kilépni a rivaldafénybe. Más szerzőktől viszont mindenki játszana, csakhogy az meg képtelen annyit írni. Ez valahogy hasonlatos a szerelemhez . .. Hiába van itt tíz nő, nekem pont az az egy hiányzik, az kell.

— Az ön kezében gyakran megfordulnak a fiatal szerzők darabjai. Tényleg olyan gyenge a „termés”, mint ahogy azt a bennfentesek állítják?

— A fiatal jelzőt megtakarítanám, inkább a pályakezdőt javaslom, hiszen van közöttük negyvenéves is. Nos, nem elsősorban az alacsony színvonalra

75