Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Műhelybeszélgetés Szakonyi Károllyal
Mostohagyermek a magyar dráma? Műhelybeszélgetés Szakonyi Károllyal Vajon mit kellene tennünk, hogy a magyar színházi élet egésze jobb, nívó- sabb legyen? Milyen művek színpadra állításával lehetne leginkább elnyerni a sokszínű, sokarcú közönség kegyeit? Miért láthatunk oly kevés hazai -drámát a teátrumokban? Tényleg a szerencsén múlik csupán, hogy egy-egy fiatal drámaírónk munkája eljut-e a várt bemutatóig? Egyáltalán, igaz-e, hogy a jó és igényes, s mindemellett rugalmas és vállalkozószellemű műsorpolitika összeegyeztethetetlen az eredményes üzlettel, a jövedelmezőséggel? Megannyi izgalmas kérdés, gyakorta ellentmondásos feleletekkel. Kollégáim többnyire kritikusokat, színészeket, rendezőket faggatnak ezekről a dolgokról. írókat ritkábban. Pedig hát, ők is szerves részei — kellene, hogy legyenek — a színház varázslatos világának. Nos, mi ezt a hiányt pótolandó kerestünk fel egyet a toliforgatók közül. Tehát: hogyan látja mindezeket Ön, Szakonyi Károly? — Kezdjük talán egy személyes jellegű kérdéssel. Viszonylag gyakran jár Egerben, legutóbb például a könyvhéten találkoztunk. Ez csupán a véletlen műve, avagy ... — Nem, nem. A feleségem egri. a húga pedig most is ott él. Meg aztán még vannak rokonok, akikkel tartjuk a kapcsolatot. Ezen túlmenően persze a sors úgy hozta, hogy Heves megye ,,fővárosában” azelőtt is gyakorta megfordultam. Sőt, külön érdekesség, hogy életem első könyvhetét — úgy értem, hogy amikor először jelent meg kötetem erre az alkalomra — szintén Egerben töltöttem el. Emlékszem, hogy Darvas József és Kónya Lajos voltak velem. Bizony ez már elég régen volt, még a hatvanas esztendők legelején. Később még többször vezetett oda az utam. Alaposan megismertem a várost, s ebben sokat segített a feleségem, akinek azok a házak, utcák, terek jelentették a gyermekkorát. — Egy érintkezési pontot kifelejtett. Arra gondolok, hogy Ön 1974-től a miskolci színháznál dolgozott dramaturgként, s így is kapcsolatba került velünk. — Igen. Az előzményekhez tartozik, hogy 1963-tól — ösztöndíjasként — a Nemzeti Színháznál tevékenykedtem. Ekkor írtam az első darabomat, az Életem Zsókát. Nos, a miskolciak 1973-ban ünnepelték az első magyar nyelvű előadás 150. évfordulóját, s ennek okán egyfajta magyar szezont tervezlek. Felkértek néhányunkat a közreműködésre, s ekkor született meg a Hongkongi ;paróka. Illés István rendezte, s a közös munka során vele is és az egész ottani csapattal nagyszerűen megértettük egymást. Pistát aztán a következő évben megbízták a főrendezői teendők ellátásával, ő viszont engem invitált Borsodba. Nem sokat haboztam, igent mondtam. Az persze igaz, hogy főleg Pesten ügyködtem, de hát itt vannak a szerzők is. — Ez a vidéki kiruccanás négy évig tartott. Nem volt kedve a folytatáshoz? — Több tényező is közrejátszott a elöntésemben. Az egyik, hogy egy kicsit már megsokalltám, hogy állami hivatallá vált a lakásom, titkárnővel, gépírónővel, telefonnal, postázással és még ki tudja, mivel. Aztán meg a fizetésem 73
