Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Kaposi Levente: Vízisellő
Kaposi Levente: Vízisellő Éppen a kapualjban levő kukába vitte ki a szemetet, amikor az új lakó megállította. — Ne haragudjon, kedves Vizi úr, hogy megszólítom, de egyelőre olyan elhagyatottnak érzem magam. Alig ismerek itt valakit, és ráadásul ugye, tél van, az emberek kevesebbet járnak ki, így nem is ismerhetek meg egyelőre mindenkit, és amúgy is tudja, olyan zárkózott természet vagyok, nehezen jön ki a szó a számon, pláne ugye, tudja kedves Vizi úr, ha nem is nagyon ismerek itt senkit... Krákogott egy kicsit, mire az asszony zavart lett, de aztán folytatta. — Mintha eltértem volna a tárgytól, csak a múltkor láttam, amint az udvaron vágta a fát, és arra gondoltam .. . Újra krákogott, mire a nő ijedt arccal nézett rá. — Tudom, tudom, hogy ön úriember, ezért is mertem bizalommal önhöz fordulni, nehogy azt gondolja, hogy favágónak néztem, óh, istenem, hogyan is képzelhet ilyet rólam . . . — Hát nem is tudom —, mondta Vizi, ahogy a vödörből belefordította a szemetet a kukába. — Talán, ha lesz majd egy kis időm, úgy a hét vége felé. — Tiszta bolond vagy ■— dühődött be a felesége —, méghogy te vágd fel neki a fát. Meglátod, teljesen rád kap. Előbb a kisujjadat mutatod neki, aztán meg minden kellene. Ismerem én az ilyeneket. — Hagyd már abba. Honnan is ismernéd, hiszen alig néhány hete költözött ide. — Nem azt mondtam —mérgelődött a felesége —, hogy őt, hanem azt, hogy az ilyeneket ismerem. Mármint az ilyen formákat. Képesek megállítani vadidegen embereket, és szívességet kémek tőlük. No persze — tette hozzá kimérten —. ehhez balekok is kellenek. Vízi megunta a zsörtölődést, és kiment a műhelyébe. Nem is igazi műhely volt ez, csupán a fáskamrából lerekesztett kis rész, ahol a szerszámokat tartotta. Ritkán vagy gyakrabban ide szokott kimenekülni a családi perpatvar elől, meg akkor, amikor már megunta a tv-nézést, vagy olvasott. — Mit csinálsz kinn ebben a hidegben — hallotta még a felesége hangját, de már nem válaszolt rá, becsukta az ajtót. És most, amikor a szomszédasszony konyhájában leült a hokedlira, arra gondolt, hogy talán mégis igaza volt a feleségének. —■ Ó, nagyon köszönöm, kedves Vizi úr — csacsogta a kövér asszony, kicsit a gyermekekre emlékeztető selypítéssel •— mégis — csak igen jó, ha van egy jó szomszédja az embernek a házban. Akire ugye, mindig számíthat — nézett rá bizalmasan. — Hát ugye, ha ráér az ember ... — mondta Vizi. Mert hát elfoglaíltság az akad bőven. —- Természetesen, természetesen. Én is úgy gondoltam, kedves szomszéd. De ha megkérdezhetem, mivel kínálhatom meg? Főzzek egy jó meleg teát? — Hát... szabódott Vizi — reggelire már azt ittam. Most pedig lassan dél felé jár az idő, nemsokára ebéd is lesz ... — Megértem, megértem persze. Talán egy kis pálinkát, ha nem veti meg. — Köszönöm, azt inkább — könnyebbült meg. 24
