Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Ki-ki adta a maga egyéniségét

halt jelesei vannak — Losonczy Tamás, Komiss Dezső, Bálint Endre —, és akikre már csak azért is hallgatnunk kell, már csak azért is kell, hogy kövessék őket a mai képzőművészek, mert a haladó hagyományok egyrészt oktatják a mai alkotót és a közönséget a politikailag kipróbált stílusra, másrészt — és talán ez lenne a fontosabb —, a szakmairányítók, a lektorátus szerint is: a mai nagyvilágban, Párizstól New Yorkig, beleértve Rómát, Velencét, Párizst, Madridot, Milánót, még Londont is, az absztrakt irányzatok úgy szaporodnak, mint a gomba a májusi eső után. így hát fel kellene zárkóznunk ezekhez az ilyen-olyan mozgalmakhoz. Azért, hogy le ne maradjunk, meg azért is, hogy „onnan nézve” korszerűek legyünk.

Nos, ez a bizonyos „fenti vélemény”, amely mintha a díjak odaítélésénél kézzelfoghatóbb lett volna a kelleténél, nem nagyon hatott az itteni képzőművészekre. A pályázók, tehát a festők, szobrászok nagy többsége úgy fogta fel a jubileumi pályázatot, ahogy az kínálta magát: a felszabadulás mindenképpen drámai pillanat, amikor és ahol az ember, az európai ember megszabadult a háború borzalmaitól és egy ideológia vészjósló fellegeitől. Ennek a drámának a középpontjában az ember állt akkor. És ha azt a pillanatot valaki átélte, az most, negyven év után is csak drámának láthatja. Ma is joggal hiheti, hogy ha a maga oldaláról, a maga élete szempontjából a számára akkor sorsdöntő egyszemélyes drámát mint főhős átélte, azt a fantasztikumot köteles elmondani. Ügy, ahogyan a látvány, a láthatóság, az érzékelhetőség akkor, ott beléj epréselte.

Annak a drámának — sokak számára tragédiának — a visszaidézése jelenthette a közvetlen választ a mecénatúra, s bátran mondhatjuk, a közönség kérdésére is.

Innen nézve volt és maradt szembeszökően pontos és értékes válasz a kiírásra mindaz, amit például Nagy Ernő adott. Nem átallotta visszaidézni személyes élményeit. Az a drámai és ezerszer elmesélt pillanat ébred fel nála, amikor az ostrom végén kijönnek a fényre. Még hunyorognak, még nem is akarnak igazán hinni a szemüknek, de a benti valóságban, a kinti jelenségben már ott a holnap, a jövő izgalma, ígérete. A másik képén, a Nagy-állomáson egy tüzéregység látható. A kimerevített pillanatban csak tömegükkel hatnak ezek az emberek, katonák. Hirtelen belénkcsapódik a gondolat: talán Bernáth Aurél is megfesthette volna ugyanezt?! De nyomban elzavarjuk a stílusrokonság miatti töprengéseinket, mert világossá válik előttünk: a festő a történelmi pillanat drámáját akarta érzékeltetni; azt, amikor az ismeretlen emberek tették a maguk dolgát, ki-ki a maga módján. Ezt az erkölcsi valóságot elvont, geometriai alakzatokkal kifejteni, közérthetővé tenni, megvilágítani nem lehet. Nagy Ernő — némi túlzással állíthatjuk — eddigi több évtizedes pályája során összesen nem festett ennyi alakot, embert, mint ahány ezen a két képén megjelenik. Ez az alapjában lírai festő, az alkonyi, a vízparti színeknek ez az Egerben és a Tiszánál honos szerelmese rádöbbent, hogy nemcsak hangulatok, nemcsak pasztellszínek, nemcsak vízben megmártott, onnan visszacsillogó árnyalatok, remegések vannak, hanem az érzelmeken túl, ki kell, és ki is lehet fejezni az erkölcsi tettet, azt a humánumot, amely nemcsak felfedezhető, de meg is keresendő! Az emberben, az emberért, az ember által.

Innen, ettől a felismeréstől kezdve már csak azt kerestük-kutattuk, ki vette még észre, hogy ezen a pályázaton, ezen a tárlaton az emberről kell vallani, hogy az ember figurája által kell és lehet kifejezni a drámát, amit rólunk és nekünk a történelem ír le és elő — naponta?

A munkatársi közelség-e az oka, vagy más, de tény, hogy Magyar István, aki eddig homályos képletekkel, bizonytalan színekkel bajlódott témáiban, és hagyta, hogy a főiskolás évek alatt beléje sulykolt képzetek fogvatartsák őt,

40