Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Jávor Ottó: Damjanich
hogy talpra álljunk, de valahonnan, a magasból egy erős, rettenetes kéz mindig visszanyomott. D.: Azt a kezet önök is segítették! Ö.: Mert ezer évig ököl ökölnek feszült. A magyarok öklét éreztük. D.: Fönt, a magasban pedig tapsoltak. Vagy tévedek? Röhögtek? Ö.: Bácska, Bánát, Alföld. A termékenység, maga Ceres lakja a földjét. D.: Öntöztük eleget. Ö.: Itt terem Európa legjobb búzája. D.: De nem sütnek kenyeret belőle. ö.: Miért nem? Hát nem rajtunk múlik? Most is hiába kapacitálom önt, aki két nemzet hőse lehetne, már megvan az út, lépjen rá! D.: Nagyon különbözik az az út az enyémtől, a miénktől. Ö.: Nem, azt hiszem, nem nagyon. Talán ... talán ... szélesebb. D.: Az egymásra sújtó öklök emlékét nehéz kitörölni az agyból, a szívből. Ö.: De próbáljuk meg! Kézfogással tehetjük jóvá a közös bűnöket. D.: Közös bűnök? Kézfogás? Börtön és letipratás kell a kimondásukhoz? Ugye itt más az akusztika, mint odakünn. Vallja be, ön is ettől fél, az én sorsomtól, a magyarság sorsától, ezért a kéznyújtás. ö.: Nem rólam van szó, tábornok úr! D.: Tudom. De ne kergessen ábrándokat. Itt most mi képviseljük a realitást. A mi kézfogásunk ugye. .. De hiszen maga Kossuth Lajos nyújtotta már a kezét önöknek, a horvátoknak, a szerbiánusoknak, a havasalföldieknek, nem volt szegénynek annyi keze, ahány felé nyújtogatta, és mi volt rá a válasz? Ö.: Azóta megváltoztak a körülmények. A történelmi helyzet is más lett. D.: De mennyire más! Ezeket a megváltozott körülményeket különben a foglárom is emlegeti, igaz, más előjellel, mint ön. Ö.: De a lényeg... D.: A lényeg? Én az egyszerű katonafejemmel úgy látom, a lényeget... na. hogyan is? Szóval, az én házam leégett, önök, a szomszédok is hordták a tűzhöz a parazsat. Aztán hogy úgy látszik, most a szikra az önök házába kap, kérik, menjek oltani (egyre keserűbb indulattal) az én üszkösen me- redező falaim közül. Ö.: Tábornok úr! Itt sok mindent kell jóvátenni. Kezdjünk neki. Legalább próbáljuk meg! A közös bűnökre népeink jó emlékezete fogja megadni a feloldozást. D.: Már megint bűn, feloldozás! Én katona vagyok, nem szerzetes! Tisztán állok mindenki előtt, tisztán a legnagyobb bíró előtt. Már csak az ő intését várom, hogy letérdelhessek mennyei trónja elé. ö.: És beszámol róla, milyen gőgös volt, mennyire nem élt az alkalommal, mennyire elzárkózott a tettől, hagyta, hogy honfitársai teste díszítse a bitófákat, hogy börtönök mélyén rothadjon szét az önérzet és a remény. D.: Hogyan? Ö.: Börtönök mélyén, ahová még a zokogás se hallatszik be kintről! Gondoljon a vörössipkásokra! A komáromi őrmesterre! Bajtársaira! A legmegbecsültebb barátra, gróf Leiningerre, Emíliára, ifjú hitvesére... Ha még egyszer... D.: Ha még egyszer... még egyszer... Felüljek a dörömbölő őrületnek, az agyamra zuhogó ütéseknek: hát-ha, hát-ha ... Az illúzió csapdája ... hátha .. Hány órakor? Ö.: Vacsoraosztás után, fél hétkor. 24
