Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Emlékezetem pályája
Abody Béla Emlékezetem pályája Szegény jó öreg Béla bácsi tündöklése és bukása (II. rész) — Szépen megindultál — szólított meg Marton. Figyeld csak meg; jön a tévé, az ŐRI, a színházak,mindenki. A csúcsra jutottál. Jól használd ki, mert semmi sem tart örökké. Hittem is, nem is. Jobban mondva: elvártam, hogy így legyen, csak éppen nem bíztam a közízlés és a gratuláló hatalmasságok álhatatosságában. A magaméban sem nagyon. Az élet korán megtanított a dolgok múlandóságára, az értékek értéktelenségére; huszonöt évesen neveztek ki a Magvető Könyvkiadó irodalmi vezetőjének, egy évre rá „állástalan diplomás” voltam, két év múlva segédmunkás. Sajnos, tapasztalataimmal semmit sem tudtam kezdeni — ma sem —, mindig a rendhagyó esetekre vártam, a hozzám méltó csodákra, amelyek egyszer csak megcáfolják a korábbi eseményeket. Reménykedtem, hogy szabályerősítő kivétel leszek, új törvényeket teremtő. Ilyenképpen biztosításomra, védelmemre nem fordítottam figyelmet, mentem előre behunyt szemmel, ész nélkül. Ekkortájt egy szakértő tudós „belső használatra” felmérést készített a Rádiókabaré munkájáról, nyilván nem sejtve — ezt a stílus jelezte —, hogy a szöveg indiszkréció folytán a kezembe kerül. „Abody Béla nem tudta első nagy sikereit megismételni” — így a tudós. Egyet kellett értenem. Vagy egykét évig gyakorta voltam a kabaré szóvivője, de — egyetlen kivétellel, amikor is áprilisban „blődli gyűjteményemet” vezettem fel szegény Kormos István, Major Tamás és Blum Tamás társaságában —, egyre jobban kínlódtam, s untam a banánt. A züllés okai kiszámíthatók voltak. Inflációt csináltam magamból, nem ismertem a gazdálkodás törvényeit. Mindent vállaltam, s már régen nem tudtam a nyílt színen „teremteni”, ismételgettem magam, tőkémet pazaroltam. Menedzsereim pedig — érthető — korántsem akartak konzerválni. Kihasználták a divathullámot, a magasba szökkent pillanatnyi érdeklődést, kifacsartak, mint a citromot, ahelyett, hogy védték volna tartalékaimat. Ezeket a sorokat úgy rovom, hogy nyoma sincs bennem szemrehányásnak, végre is nagykorú voltam, s illett volna a magam korábbi baljós emlékeire is visszaemlékeznem. Nem tudtam, holott tudhattam volna, hogy kimondva-kimondatlan, sőt talán nem is végiggondolva egy tervbe illeszkednem bele, ami nem egyezkedett sorsommal, lehetőségeimmel. Egy nagy összefüggés része voltam, múltam és jövőm nem lehetett, csak jelenem számított, jelenem volt forgalmazható, nem voltak érdemeim és perspektíváim. Amint az újdonság és az „amatőrség” fényei lekoptak rólam, azonnyomban elvették tőlem lehetőségeimet. S ami kevés megmaradt, a lehető legrosszabbul használtam fel, érezvén a kutyaszorítót. S míg másban produkció előtt támadt lámpaláz és vizsgadrukk, bennem korábban soha, de most utólag vesztemet érezve annál inkább. Amit csináltam, már nem volt érvényes és még nem, újítási kísérleteimre a kutya sem volt kíváncsi. Ráénekeltem, mint a rekedt tenor a pianora, a forte nehezebben szakad el. Megfojtott a „jelenidejűség” átka, kegyeletre vagy hosszú távú bizalomra nem számíthattam. Sosem tartoztam azok közé, akiket hivatalos, s a pillanatnyi formáitól függetlenül türelem tartott életben, csak olykor engedve rövid, cél13
