Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Emlékezetem pályája

szerű pihenőt. Kegyetlen volt sorsom? Dehogyis. Múlandóságom? A műfaj volt múlandó. S én mindvégig vendég voltam, megengedem szapora beszédű vendég, aki meghívásra érkezik, de végül is természetes, hogy haza kell mennie, nem hálhat ott. Átsuhantam a kabaré történetén, jöttem és mentem, egyházi temetésre nem futotta, csak fölösleges és kínos utójátékokra. Természetesen ezek sem gyarapították emberismeretemet, mindössze közérzetemet rontották.

Lassan jöttem rá, hogy a műfajhoz fűződő viszonyom nem szerelem, mindössze feltupírozott és túllihegett érdekkapcsolat, több nincs benne. Lépéshátrányban voltam, az igaz, mert a másik fél mindezt az első perctől tudta, s én kiscserkészként lódultam neki, de aztán benőtt a fejem lágya. (Mindig későn, de mindig benő: a halálos ágyamon már mindent tudni fogok a világról, e kényelmetlen és unalmas siralomvölgyéről, primitív, nárcisztikus és szadista istenek gyakorlótelepéről; miként teremthetnének egy újat, ami még ennél is rosszabb?) Helyzetem spontán tisztázódása engedélyt adott rá, hogy a kabaré és a kabaristák szent révületre méltatlan ügyét magam is a kellő cinizmussal tekintsem. Üzleteltek belőlem? Hát most majd én is üzletelek belőlük, amíg észre nem veszik, s le nem hull a sorompó. Most kerestem annyit, amennyi első fellépéseim után megilletett volna. Mindent vállaltam, mert tudtam, hogy jön a nagyböjt. Megújhódni nem akartam, díszleteim recsegtek-ropogtak, de a repedéseket szabad szemmel nemigen lehetett látni. Tudtam, hogy nem lehet feltámadás, mert sikerem egyetlen titka a „másság” volt, a teljesítmény — jó és silány teljesítményeim — egyedisége. Az, amibe nem voltam behelyettesíthető. A másságból „ugyanazság” lett. S míg az igazi alkotók, művészek képesek a metamorfózisra, a „mégmásabbságra” egy tartalék énjük, vagy éppen bármi anyaggal pótolható éntelenségük segédletével. Én meg kimondtam, kimódoltam valamit először, s aztán ismételni kezdtem magam: ebbe gyorsan belefáradt a kabaré vezérkara, csakhamar én is, legvégül — most már jól ismerem a népszerűség átfutási idejét — a türelmes és konzervatív közönség. (Most tizenöt évvel tündöklésem után, nyomorékan, riadtan, iszonyú fájdalmak közepette két telt házat hoztam össze a Vigadó kamaratermében; nosztalgia vagy a hullakiállítás terelte össze táboromat?)

Szóval kifelé állt a szekerem rúdja. Erről nem sok szó esett; én lapultam, a főnököknek pedig nem volt erős oldaluk a takaros fogalmazás. Tudtam, hogy még közös lakásban lakunk, de a válást már kimondták az illetékesek.

Siettette távozásomat a kabaréban kialakult „új struktúra” is. Marton Kom- lós Jánossal kötött igen erős és véglegesnek látszó szövetséget; szinte gebinbe adta ki neki a rádiót, míg Komlós őt építette be a Mikroszkóp Színpadra oly mértékben, hogy a kinevezett, fizetett főrendező tizenvalahány év alatt egyetlen egyet sem rendezett. Komlósnál önbizalomban nem volt hiány, de valóságérzéke még ennél is jelentősebbnek bizonyult. Tudta, hogy a megtévesztő interregnum, s a Duna jegén megválasztott személyem után másfajta, közhivatali úton jelölt és védett kabarékirály kell, biztos, ami biztos: fel sem vetődött benne, hogy vetélytársa lehetnék. Nem tőlem tartott, mindössze az emlékemtől. Teljesen speciális jogok illették meg, beleszólt a műsorba, rostálta a szereplő- gárdát, cenzúrázta a kész anyagot, s mindig talált egy illetékest, aki — nemegyszer egy másik illetékes háta mögött — tartotta a hátát az államosított rádiókabaréért, s a sajtót jó előre megdolgozták, már akit lehetett.

— Most még hagylak egy kicsit játszadozni — szólított meg egyszer János a Népköztársaság útján. — Formában, vagy és nagy a kezdősebességed. De most én jövök — mosolygott. Ö pontosan tudta, amit én csak később, hogy harsány sikerem két tartóoszlopa az „újság” és a „szabálytalanság” volt. Ám az „újságból” csakhamar „régiség” lesz, s a szabálytalanság helyett jön egy

14