Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Moldvay Győző versei
mely annyiunkba véste a szeplőtlen igét, miszerint foszló ingben, lyukas cipőben is hittel-daceal mily mérhetetlen messze jutni...! Törött ecset, feldöntött kalamáris, mázsás malomkő, másra szabott öltöny, asszony, aszú-bor, pompa, s fölkent Páris: nevelő dajkám, te, neveletlen börtön. Eltűntek partjaid, emlékük pár dal míg pálmák alatt járok, üdvözülten, megtelve ízzel, színnel, oly világgal, mit termékeny ölként magamnak szültem. Magamnak, a tág beteljesülésnek, léleknek és az élettel játszó végnek, hogy így legyek a vajúdó világ fia, égen függő napkorong, izzó tányér, s akinek tisztult, lázas igazáért tagadva százszor kell majd meghalnia! Mártélyon Csak így, csak ilyenkor, csak kettesben veled, tavaszon, nyárelőn Partok tűnt karéja, hínáros, hűs meder, aki messze tartott, ím veletek kezel, szíve visszahozta, kedve ide törte, új honfoglalásra, ha nem is örökre. fogva leánykezed, tavaszból hajolva teli, szőke nyárba, májusból virágzó magvasult magányba. Csókba, dalba, fénybe, tőled áradóba, aranypénzt csörgető esti halastóba, de úgy, hogy te vezetsz, csak úgy, hogy bűntelen öledre simulok mámoros szüntelen. Csak amíg a szeder kékellő gyümölcse fanyar-édes dallal záporoz a földre, addig, míg a nyárfák — ezüst fejű grandok! — mind szelet zúgatnak, s alánk puha almot. 12
