Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szakonyi Károly: A Névánál
• Vers -próza Szakonyi Károly A Névánál Fekete sportsapkát viselt és könnyű felöltőt. Ott állt a folyó partján, a korlátnak dőlt, nézte, hogyan szállnak ki a stégre a haj ócskából az utasok. A szél dobálta a motorost, a matrózok hangoskodtak, de zene is szólt, gramofonról, valami ukrán dallam. Naptárunk szerint már elmúlt a tél, csakhogy itt, Le- ningrádban, még hideg volt; hócsíkok nyúltak el a járdák szegélyén; viharos szél korbácsolta a széles Névát. Olykor szétcibálódtak a felhők, a napfény felragyogott a pétervári erőd karcsú aranytornyán, s a Finn-öböl ködpárája mögül kitetszettek a szürke hajók, a nagy, mozdulatlan testek, amonnan Kronstadt felől. A szél újra elvitte a fényt, eső szemerkélt váratlanul, de ő nem törődött az esővel, csak állt a nagy Néva partján, szemben az erőddel; beburkolta magát a kabátjába, és egy verssort mondott halkan, motyogva — nem értettem. — Nem sétálhatnánk inkább? — kérdeztem; felém sem fordult, nem is intett, csak motyogta a verssort: ... Nekem csak ez jutott, egy hangtalan jelenlét az idők nagyvize felett... Űj utasok szálltak a motorosba, bevonták a pallót, s a háborgó vízen lomha ringással elúszott a hajócska. Elúszott a zene, a zsibongás. Cigarettámat szívtam a szélben, s vártam, indul-e velem, hogy bejárjuk újra a várost. Három napja találkoztunk, két magyar, idegenben; együtt sétáltunk az utcákon, az Ermitázs termeiben, az arany templomokban, a Nyevszkijen. Vezetett, vitt mindenhová. — A vizekhez — mondta —, menjünk abba az utcába ... ott egy csatorna .. . a hidak .,. Kerestük a hidakat, s mindenütt hidakra bukkantunk, kicsikre, nagyokra, szélesekre, keskenyekre. Megálltunk a hidakon. — Ne menjünk még — mondta barátom —, ne menjünk még ... — Rákönyökölt a karfákra, a kőkorlátokra, nézte a vizet; aztán elindult lassan, én meg utána. Hideg volt Leningrádban. Szél fújt, esett az eső. De csak jártuk az utcákat, a tereket, a vizek partját. Fáradt voltam, alig beszéltünk; mégis: néma lelkesedése átragadt rám, nyugtalanul kutattunk fel minden zugot. Ikonok előtt álltunk az Orosz Múzeumban — piros, penészzöld, arany színek, repedezett festék a fatáblákon; Miskin herceg tekintetű krisztusok néztek ránk a falakról. Matrózok álltak mellettünk, meg diáklányok és egy öreg mongol házaspár. Aztán kimentünk a Kirov-sta- dionhoz, ahonnan — a magaslatról — messzire látni az öböl szürke vizére; a part mentén még jég volt, hóval borított jégkaréj, horgászok guggoltak a lékeknél, nemezcsizmában, bundában, bekecsben, szőrmesapkában; guggoltak moccanatlanul, várták a fogást. Néha kvászt ittunk valahol, áruházakban melegedtünk, végigböngésztük az Univerzalnij Magazint. Szőke, kék szemű kiszolgálólányokkal beszéltünk; vettünk valami apróságot, egy gránitkő darabkát, dombormű díszítette: Falconet 8
