Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szakonyi Károly: A Névánál
mester művének mása, Péter cár lovasszobra. Barátom sokáig forgatta tenyerén ezt a kis semmiséget, a kisasszony mosolygott türelmesen; egy rubel hatvan volt az ára a kövecskének. Orosz, német és magyar szavakból eszkábált nyelven társalgóit a lánnyal, úgy tudott vásárolni, még ilyen apróságot is, hogy az eladó sokáig nem felejthette el, milyen rendkívüli vevője akadt, mint ahogy ő is, a barátom, egész délután a kisasszonyról beszélt: — Milyen kedves volt, semmi kacérság, semmi túlzás, semmi kétértelműség, és mégis azonnal kapcsolat támadt köztünk, látta? — Menjünk — szóltam most, mert fáztam már, egy helyben álldogáltunk, és esett az eső. De ő nem törődött vele, felém fordult. — Leningrád — mondta —, látja, ez az én városom. Marseille-be vágytam mindig, nem is tudom, miért, soha nem voltam Marseille-ben, nem is jutok oda talán. De nem is fontos. Most már egyáltalán .. . Marseille volt álmaim városa, ki mondhatja meg, hogyan támadt bennem a vágy? Sokáig az éltetett, hogy egyszer látom. Talán a tenger, a kikötő, a tengerészek, a színes házak a partokon ... A piros vagonok a dokkoknál.. . Cigaretták, francia cigaretták, nők ... nem tudom. De Lenin- grádra nem gondoltam soha. Nem is értem . .. Hogy tudtam meglenni nélküle? így beszélt, s lassan elindultunk a városba, a Nyevszkij sugárút felé, a tömegbe, a fénybe. Feltartotta arcát a permetező esőbe, mosolygott. — Az eső is — mondta —, ez a hideg, jó eső. A víz ... a hidak ... Ez az én városom, itt kell élnem. Nem gondoltam rá soha. Ügy érzem most, hűtlen voltam hozzá, mint egy asszonyhoz, egy szépséges nőhöz, aki vár ránk, de elkerüljük. Megbántottam. Nem hittem, hogy ilyen szép . .. Időnként megállt egy járdaszélen vagy a csatakos parkokban. A fák feketék voltak az esőtől; az úttesten surrogtak az autók. — Marseille ... — mondta —, régi vágy, már el is múlt, régebben mint hiszem. Elnyelték az évek, a reggelek, az otthoni reggelek ... Amikor felkelek és elindulok, naponta, ugyanabban az órában, ugyanazon az úton, mindig érzem, hogy hiába reménykedem, nem lelem meg már soha a megoldást, összezsugorodtam önmagamba, lehetetlenségeimbe, szerelmeimbe. Nem hoznak megnyugvást, csak végtelen bonyodalmakat. Emberekbe gabalyodtam otthon, szeretni akartam őket, de csak bántani tudtam, kegyetlenül. Bennük kerestem azt, amit megoldásnak hittem. Követeltem tőlük, de ők nem tudták megadni, nem adhatták meg, ők is keresték a megoldást, nyugtalanok lettünk, és bántottuk egymást... Itt jó. Itt most tisztának érzem magam, bűntelennek. Nem ismerek senkit, nem köszön senki, nem vár senki. Nem kell hazudni, csalni, ámítani. Az egész város az enyém, szabad vagyok, egyedül vagyok ezekkel a palotákkal, templomokkal, utcákkal, hidakkal, vizekkel. A Néva. Hatalmas, szép Néva ... A nagy hajók, a szőrmesapkás férfiak, a nők, a kedves nők, akik nem akarnak semmit, én sem akarok tőlük semmit, csak egy szemvillanást, barátságos szavakat, kis mosolyokat, a szemükben ragyogást. Ennyit. Itt akarok élni ebben a városban, a hűvös esőben, az erőd vastag falai között, a múzeumokban, a Finn-öböl partján. Ez az én városom . .. A Nyevszkijre értünk, autók tülekedtek a széles úton, már alkonyodott, neonok gyúltak és sápadt lámpák. Betértünk egy étterembe, szoljankát ettünk, sört ittunk, s később vodkát. Zene szólt, az ablakot paskolta az eső. Ittuk a vodkát, kenyeret haraptunk hozzá, fekete kenyeret, oroszosán. — Mint egy nő — szólt sokára a barátom —, igen, mint egy asszony, olyan nekem ez a város. Nem követel semmit, csak odaadja magát, fenntartás nélkül. Ajándékba kaptam, sok száz kilométert kellett utaznom, hogy végre rátaláljak. Ön hogy van vele? — Őszintén szólva ... Nagyon szép. Tetszik. — Tetszik?! Csak ennyi? 9
