Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - NEVELŐ ÖRÖKSÉG - Sárhegyi István: Az Igazság szerkesztője volt...
nal megindul a beszélgetés. Elmeséli, hogy életének csupán rövidke szakasza játszódott Egerben, mégis kitörölhetetlen nyomokat hagytak meg benne azok az évek. Nemcsak azért, mert aktív részese lehetett a felszabadulás utáni idők lelkes hangulatának, mindent elsöprő tenniakarásának, hanem azért is, mert azok a napok jelentették és jelentik ma is a fiatalságát. Persze az ifjúság jelei máig nem tűntek el, hiszen sugárzik belőle a vitalitás, a jókedv. Eszembe villan a fotó . . . Egy hajdani másodperc, egy akkor huszonkét esztendős lánynak az arca. Szó szót követ, mígnem elmondja, hogy akkortájt maga is közelebbi kapcsolatba került az újságírással, mert a kommunista párt Igazság című lapjának lett a felelős szerkesztője. A dolog egyre jobban kezd izgatni, de mivel már késő éjszaka van, így csak egy megállapodást kötünk: ha egyszer a fővárosban járok, felkeresem őt, s akkor részletesen eldiskurálunk a múltról. * * * Ez az alkalom — sokkal hamarabb, mintsem gondoltam volna — elérkezett. Bár részletesen elmagyarázza, hogy hogyan jutunk el a lakásáig, mégsem egykönnyen találunk oda. Taxinkkal bolyongunk már vagy tíz-tizenöt perce a környéken, de még a megadott utcát se látjuk. Aztán egyszer csak egy nő integet nekünk a buszmegállóból. Ö volt az, házigazdánk. Neki még egy kis dolga van — mondja —, de itt a kapukulcs, nyugodtan menjünk be a házba, az asztal megterítve vár, szolgáljuk ki magunkat. Meglepődünk, mert manapság a bizalom ritka kincs. Tágas, szépen, ízlésesen berendezett otthonban találjuk magunkat, de a hivalkodásnak még a látszatát sem fedezzük fel. Mikor visszaérkezik vendéglátónk, egy darabig az ilyenkor szokásos témákról csevegünk, majd szinte észrevétlenül kanyarodunk vissza a már régen lejátszódott történetekhez. * * * Kirajzolódik előttem annak a fiatal, szinte gyereklánynak a képe, aki Somogy megyében oktatja a nebulókat a legszükségesebb tudnivalókra. Bár már önmaga keresi a kenyerét, s úgy tűnik, pályája is kedvezően alakul, mégsem érzi jól magát azon a helyen. — Való igaz. Amennyi szépséget és örömet nyújtott nekem ez a hivatás, legalább annyi megpróbáltatásban, hadd ne mondjam, megaláztatásban volt részem. Hogy miért? Kezdjük talán a legelején. Vécsi születésű vagyok, apám és édesanyám földműveléssel foglalkoztak. Különösebb anyagi gondjaink nem voltak, igaz, nem is dúskáltunk a földi javakban. Arra azért lehetőségem volt — s a család szorgalmazta is ezt —, hogy egy gazdasági szakközépiskolát elvégezzek. Ezután kerültem a Dunántúlra, ahol úgynevezett háztartási gazdasági tanfolyamokon tanítottam. Büszkének kellett volna lennem, hiszen nagyon hangzatos címmel, „ranggal” illettek minket: úgy neveztek, hogy magyar királyi segédtanítónő. Csakhogy ezt az érzést jócskán háttérbe szorította egy másik, méghozzá a keserűség. Arról van szó, hogy kollégáim, illetve az a közösség sohasem fogadott be engem, mindig kívülállóként kezeltek. Tehettem bármit, megszokni megszoktak, vagy inkább megtűrtek, de nem tekintettek egyenrangú félnek. Ma már számomra is elképzelhetetlennek tűnik, hogy valakit a származása miatt ennyire kirekesszenek. Bennem mindig is a parászt79
