Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Garai Gábor versei

Garai Gábor:

Sokáig élni

Ügy szeretnék nagyon sokáig élni, hogy öregen is megismerjelek, mikor tüzedből már nem futja égni, s én is parázslók, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még, szemedből ez a fény nem múlik el; magad ragyogsz akkor is, nem az emlék, s feledteted velem, hogy halni kell,

Magad ragyogsz, ráncok közül is épen tündököl majd e lágy önkívület: két csillagod a test mögötti térben, hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja, s nyugvók a vágyak, — sosem bágyadok: hol öntudatlanul váltja valóra csömörtelen varázslatát a csók.

Fent a hegyen már hó fehérük; idclenn tompa szürkeség, önmagát vallatja a lélek: mérgekkel ölnek — élsz-e még?

Feledni a feledhetetlent megtanít-e a kábulat?

Saját mélységedbe temetnek, akár a kiapadt kutat.

És lényeged helyett marad csak a létezésnek látszata: kezed, lábad, s zengő szavadnak kopár visszhangja tér haza.

16

Kábulat