Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Emlékek, tanulságok

Szervezete volt a különböző gyakorlati javaslatok, életrevaló közös tervek előterjesztője, égisze alatt indult meg a Képzőművészet Baráti Körének mű­ködése, a Szabad Művészet folyóirat kiadása. A közállapotok normalizálódá­sával differenciáltabb lett a művészek fellépése, csoportokba tömörültek, irányzatok, személyes rokonszenvek alapján társulatok, egyletek alakultak. Feltámadt az 1944-es német megszálláskor talaját vesztett Szinyei Merse Társaság, egykori folyóiratát, a Magyar Művészetet is életrehíva. Megszüle­tett az Európai Iskola, a Paál László Társaság, majd a Rippl-Rónai Társaság. A vidéki városokban is összefogtak a helybeliek, tárlatokat rendeztek, kata­lógusokat, időszaki kiadványokat jelentettek meg. Az indulás — a drámaian ínséges körülmények között — minden kép­zeletet felülmúlóan sikerült. Talán ezen múlt, hogy az egyébként kívánatos differenciálódás szétforgácsolta a még igencsak szűkös lehetőségeket. A kom­munisták ugyan igyekeztek a képzőművészeket együtt-tartani, közös fellé­pésre késztetni a szabad szervezetben, a pártok ellenben saját művészcsopor­tokat toboroztak, önállóan, a többiek nélkül próbálták ellátni, foglalkoztatni tagjaikat. A koalíciós kormány a Művészeti Tanács kinevezésével akarta ösz- szehangolt cselekvésre ösztönözni a különböző körökben és együttesekben dolgozó tehetségeket, de mivel a testület egyfajta bürokratikus exkluzivitás korlátái között tartotta intézkedéseit, a kívülállók óhatatlanul is elszigetelőd­tek egymástól. Az első esztendőkben így is sikerült két nagyszabású nemzeti kiállítást rendezni, ahol a résztvevők széles skálán mutatták be elképzeléseiket, a jö­vőre vonatkozó szándékaikat, a meggyőződésüknek megfelelő alkotásmód­szertani programjukat. A művészeti intézmények közül az ostrom megkí­mélte a Fővárosi Képtárat, a Károlyi Palota ezért a képzőművészeti sereg­szemlék mellett másféle reprezentatív bemutatóknak is helyet biztosíthatott. Közülük az újjáépítési kiállítást oly szakszerűen, látványosan sikerült meg­oldani, hogy az illetékesek rövidesen már a hagyományos budapesti nem­zetközi vásár megrendezésére is mertek vállalkozni. Erről azért érdemes megemlékezni, mert a Városligetben többé-kevésbé helyreállított pavilonok berendezésekor, dekorálásakor jelentős szerepet kaptak a képzőművészek; az ipar egyes ágazatait illusztráló hatalmas falképeket festettek, rajzoltak, né­hány nap alatt megcsinálták a csarnok homlokdíszeit, gipszbe mártott juta­vászonból négy-öt méteres munkásfigurákat raktak fel. Festőművészeink, szobrászaink, grafikusaink már 1948 tavaszán bebizonyították, hogy képesek az új igényeknek eleget tenni, felkészültek a monumentális feladatok elvégzé­sére. Sajnálatos, hogy ezeket a vásáron alkalmazott és csak rövid időre, romlékony anyagból készült, lebontásra ítélt felületeken elhelyezett műveket legalább fényképeken nem örökítették meg a rendezők. A Fővárosi Képtár nemcsak épületét állította a művészeti élet szolgála­tába, de anyagi előirányzatait is, műtörténészeinek a szakértelmét is. Buda­pest választott vezetősége akkor még igen komoly gazdasági erőforrásokkal rendelkezett, a kommunista kultúrtanácsnoknak módja volt országos érdekű akciókat is támogatni, pénzügyileg éppúgy, mint a tennivalók érdemi végre­hajtása tekintetében. A Képtár vásárlásai révén kerültek közgyűjteménybe, majd nyolc-tíz esztendő múlva az 1957-ben megalapított Magyar Nemzeti Galériába Derkovits Gyula, JDési Huber István képei, a Szocialista Képző­4* 51

Next

/
Oldalképek
Tartalom