Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 2. szám - JELENÜNK - Radó András: Mezőgazdasági szakemberek továbbképzése
tartozó összes oktatási intézmény feladatként kapta a továbbképzést, sőt megyénként egy-egy annak szervezését. Azóta az oktatási intézmények jó része más tárcák irányítása alá került, de továbbra is feladatuk maradit ez a munka. Heves megyében a mezőgazdasági és élelmiszeripari közép- és felsőszintű vezetőik, ill. közép- és felsőfokú végzettségű szakemberek továbbképzését a gyöngyösi főiskolai karon szervezzük, és jelentős számú tanfolyamot is tartunk. Mindkét munka természetesen az országos rendszer keretén belül folyik. Ez utóbbi tény más megyék hasonló munkájához való hasonlítás forrása is, és bizony büszkén mondhatjuk, mert nemcsak mi mondjuk, hogy a legjobbak közt vagyunk, úgy a beiskolázásban, mint a tanfolyamtartásban. Maga a beiskolázás rendszer — ugyan jól működő, de nem túlzottan érdekes, talán izgalmasabb, ha néhány tapasztalatról számolok be. A továbbképzés szükségességére párthatározatok hívják fel a figyelmet, és miniszteri utasítások teszik kötelezővé, mégis, gyakorlatban csak a meggyőzés, amivel élhetünk. Ez szép, de gyakran nehéz feladat, mert az üzem által beiskolázott hallgatók egy része ilyen-olyan kifogással megpróbál a tanfolyami részvétel alól kibújni, pl. megírja, hogy családi okok miatt nem tud jönni. Amellett, hogy ez igaz lehet, olyan dolog, amit nem illik firtatni, tehát felhasználhatósága majdnem korlátlan; vagy: ez az időpont nem jó, ha lehetne, máskor szívesen elmennék. Na most, ha véletlen van másik ugyanilyen tanfolyam, az „véletlen” megint nem lesz jó időben. Ma már a mezőgazdaságban is mindig van teendő, ha más nem, leltározás vagy tervezés. Esetleg közli, hogy: mi dolgozunk, elvtársam, nem érünk rá iskolába járni. Ez lehet, de az ő tudása sem elavulhata'tlan, mégha érdemei elévülhetetlenek is. Hogy fog dolgozni 3—5—10 év múlva? Lehet, hogy szorgalmasan, lehet, hogy áldozatosan, de szinte biztos, hogy kisebb eredménnyel, mintha pallérozná szellemét. Sűrűn hallom azt is, hogy nincs, aki helyettesítsen, még a szabadságom se tudom kivenni 6—8—10 éve. Azaz, ő a nélkülözhetetlen, igaz, ez kétes dicsőség, mert távozta után pár héttel kiderül, hogy egész jól nélkülözhető. Szerencsére, ha egyszer valaki már volt továbbképzésen, másodszor már könnyebb a dolgunk, így évi 25—30 tanfolyamunkon 6—800 hallgatónk aSak akad, akik úgy tartják, hogy érdemes eljönni. Mit nyújtunk nékik? Eéltréfásán is legalább három célunk van. Egyrészt olyan előadókat, szemináriumvezetőket, megnyerni, akiktől minden, hallgató hall, tanul valami újat, érdekeset, követendőt, de legalábbis ki- próbálbatót. Másrészt, azonos, vagy hasonló munkakörű emberek közt óraközi szünetekben, esténként előblb-utóbb a szakmára terelődik a szó. Erre nekünk csak a lehetőséget kell megteremteni. Végül — és ilyenkor kell hozzátenni, hogy — nem utolsósorban kikapcsolódást is kell nyújtani környezetből, életritmusból. Mégpedig kulturált1, igényes, mi több, egyre igényesebb színvonalon, úgy ellátás, azaz szállás, étkezés, mint programok terén. Mondom, három célunk Van, de ezek azért nem egyforma súlyúak. Legfontosabb és egyben legnehezebb az előadók felkutatása, meghívása, rábeszélése, és bár erről illetlenség szólni; honorálásuk. A főiskolai kar oktatói gárdája nemcsak a gra- duális, hanem a posztgraduális képzést is magas színvonalon képes elvégezni kb. a témák 40—45%- ábam. A többi e gárda szakmai körén kívül esik, ilyenkor külsőket hívunk. Legkönnyebben jönnek a kutatók. Ügy látszik, ők igénylik leginkább ismereteik átadását, véleményeik ütköztetését a gyakorlat szakembereivel. Már nehezebb a dolgunk a társiskolák oktatóival, ódzkodnak „más területére átmenni”. Náluk is problémásabb, ha üzemi szakembert hívunk, ők úgymond elfoglaltak, meg „mit tudok én kollégáknak mondani?” Akiket viszont — tisztelet, mégpedig mélységes tisztelet a kivételnek — szinte lehetetlen „elcsábítani”, azok az irányító szervek (tanács, minisztérium) dolgozói. Ebben nyilván a hivatali fegyelem a ludas. A felnőttoktatásnak és ezen belül a posztgraduális képzésnek persze nemcsak szervezési, de didaktikai, módszertani specialitásai is jelentkeznek. A továbbképzés feladatrendszere, illetve eszközrendszere csak úgy maradhat vagy kerülhet egymással összhangba, ha folyamatosan megújul, csak legalapvetőbb pillérei maradinak változatlanok. Évente új tematikákra, jegyzetekre van szükség, újabb és újabb előadókat kell felkutatnunk, az éppen aktuális gazdasági feladatoknak megfelelően kell témákat, tananyagblokkokat elhagynunk vagy beépítenünk. Lépést kell tartani a szabályozó rendszer, az ehhez kapcsolódó jogi, igazgatási eszközök változásaival, a tudományos- technikai fejlődés eredményeivel. Ugyanakkor a felnőttoktatás módszertanában is specifikumokkal bír. Igen erősen támaszkodni kell a hallgatók gyakorlati ismereteire. Bátran kell alkalmazni különböző aktivizáló módszereket (konzultáció, vita, esettanulmány stb.). Tudomásul kell venni a hallgatók korát, és ami ebből lélektanilag következik, mint például a szellemi kapacitás módosulását, azaz, hogy felnőttkorban a lexikális jellegű ismeretek nehezebben rögzülnek, míg az absztraháló készség erősebb. A szakmai érdeklődés magasabb szintű, mint fiatal korban, így megfelelő pedágógiai módszerekkel nagyfokú aktivitás váltható ki. Élettapasztalatuk alakján kialakult értékkategóriák vannak. A nyújtott ismeretet előszeretettel veszik bonckés alá, a hogyan mellé mindig oda kell tenni a miértet. A továbbképzéseinkre jövő hallgatók legalább középszintű vezetők, munkahelyükön valamely társadalmi megbecsülést szereztek, ezt itt is biztosítani kell számukra. Ilyen és hasonló gondok, problémák és szerencsére sikerek közt próbáljuk a gyöngyösi mező- gazdásági főiskolai karon egy speciális feladatkörben segíteni a megye és ritkábban az ország mezőgazdaságának, élelmiszeriparának munkáját. Nem országos kérdéséket, hanem saját tapasztalatokat próbáltam összegyűjteni, az olvasóra bízva a rostálást. Radó András 29
