Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 1. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Sugár András: Tigrishőség Pekingben
„boldog” kismama pedig sírva fakad, mert... lánya született! Persze, a film felvilágosító szándékkal készült, s arra akarja ránevelni a parasztokat, hogy a leánygyermek is teljes értékű gyermek. De a jelek szerint ez annyira nem megy, hogy falun mindennapossá vált az újszülött kislányok megfojtása. ..Érdekes” és tragikus módon sokkal több kislány születik halva vagy hal meg életének első perceiben, mint kisfiú. A mai élveszületési statisztika szerint az újszülöttek 58 százaléka fiú, s csak 42 százaléka lány, amire ugye lehetetlen bármilyen más, normális magyarázatot találni! Nem tudom, nem is sejtem, hogyan sikerül majd ezen a mai szomorú helyzeten túllépnie a Kínai Népköztársaságnak. Ráadásul egyre több szociológus, pedagógus, újságíró cikkezik arról, hogy a jövő kínai generációja önző, csak a maga élvezeteit hajhászó egykék nemzedéke lesz, mert testvér híján lehetetlen tömegméretekben közösségi embereket felnevelni. Az is érdekes ellentmondás, hagy az „egyke” csak a hantik (a tulajdonképpeni kínaiak) számára törvény, míg a nemzetiségi lakosság általában szülhet ahány gyermeket csak akar (például a muzulmánok, akiket vallási okokból „nem szabad” korlátozni). Nyilván ez is feszültség forrása lehet a jövőben, de mindenképpen ellentmond a törvény előtti egyenlőség elvének. Mit szóljon az a han (kínai) házaspár, amelynek csak egy gyermeket engedélyeznek, miközben azt kell látnia, hogy a szomszédban élő ujgur vagy kazah polgártársa nyolc-tíztagú család körében elnököl a gazdagon terített asztalnál, hiszen nem sújtja „fordított családi pótlék”, azaz gazdasági büntetőszankció? Probléma, nehézség tehát akad még éppen elég. Nem utolsósorban az életszínvonal és a munkatermelékenység meglehetősen alacsony foka. Liao Csi-li, a kínai Államtanács (kormány) gazdasági mechanizmusreformmal foglalkozó bizottságának helyettes vezetője, aki — mellesleg — sertésgondozóként trágyát takarított a „kulturális forradalom” éveiben, elmondta, hogy az ezredfordulóra is igen szerény emelést terveznék a kínai lakosság életszínvonalában. Ha fokozott gépesítést terveznének, aligha lehetne elegendő munkaalkalomhoz juttatni a ma születő, vagy nevelkedő fiatalok millióit). Ha pedig nem gépesítenek, nem emelkedik a munka termelékenysége, s Kína menthetetlenül alulmarad az ázsiai országok közötti gazdasági versengésben, helyesebben: tovább tágul az a máris meglevő szakadék, amely a jobb módú ázsiai országok (Japán, Szingapúr vagy akár Thaiföld) és Kína között tátong. Ami a Kínához tartozó, de 1949 óta tőkés úton fejlődő Tajvant és Hongkongot illeti, kínai barátaink joggal mondják, hogy nem teljesen tudományos dolog például a tizenötmilliós, amerikai hitelekkel és segélyekkel gazdagon ellátott kicsiny Tajvan életszínvonalát az egymilliárdos Kínáéval összehasonlítani, sőt Hongkong ritka jó kereskedelmi lehetőségéi is nem utolsósorban annak köszönhetők, hogy a Kínai Népköztársaság árui nagyrészt ezen az angol koronagyarmaton keresztül jutottak, jutnak el a világpiacra. Világos, hogy mind Tajvan, mind Hongkong meglehetősen rendhagyó eset, de talán mégis közel járunk az igazsághoz, ha kijelentjük legtöbb kínai szakértő barátunkkal együtt: Kína mai, alacsony fejlettsége jórészt annak tudható be, hogy a háború utáni gazdasági fejlődésből az őrült és megalapozatlan kampányok, majd a „kulturális forradalom” vandalizmusa miatt, oly sok esztendő esett ki nyomtalanul, haszon nélkül, sőt nagyon nagy károkat okozva a kínai népgazdaságnak, kultúrának, élet- színvonalnak. Napi hetvenmillió mozilátogató A mély gödörből azonban a jelek szerint eléggé szép ütemben kezdték meg a kilábalást. Talán nem túlzunk, ha úgy vélekedünk, hogy a további kiegyensúlyozott és töretlen haladás legfőbb záloga a helyzet felismerése, a gondok feltárása, a bajok kertelés nélküli kimondása. Jellemző és üdítő példája volt a mai kínai őszinteségnek az a rövid látogatás, amelyet — hangsúlyozottan magánemberként — a Kínai Televízió pekingi központjában tettem. Hong Min-seng, az ötvenéves, de sokkal fiatalabbnak látszó elnökhelyettes a következő szavakkal fogadott: — Televíziónk 1983. szeptember 2-án lesz huszonöt éves. Mégsem ünenpelünk, mert a műsor rossz, és népünk elégedetlen a műsor színvonalával. így, kategorikusan, nem fele-fele arányban adagolva a sikereket és kudarcokat! Korábban — különösen külföldi vendég előtt — elképzelhetetlen volt az ilyen hangnem. Ma eléggé általános. És azt hiszem, a műsor azért nem annyira rossz! Azok a kínaiak, akikkel a tévéműsorról (Peking- ben háromcsatornás, színes adás) beszélgettem, elsősorban azt rótták fel a program hibájául, hogy nem azokat a kínai filmeket sugározzák, amelyek joggal vonzanak hatalmas tömegeket a mozikba, hanem unalmasabb, sematikusabb, kevésbé szókimondó mozifilmeket. Igaz, a tévé műsorában sok a pekingi opera, amely a kínai tömegek — különösen a parasztok — legkedvesébb szórakozása, de a játékfilmek valóban nem túl izgalmasak. Kuo Pao-hsziang. a televízió és rádió nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó osztályának vezetője ezt az egyszerű magyarázatot adja: — Ha a nagyon érdekes, új filmeket a televízió sugározná, ki menne el a moziba? Márpedig Kína filmszínházaiba naponta hetvenmillió néző jár! Csang Csuan-lhsziang, a sanghaji filmiroda főnöke így nyilatkozott: — A négyek bandájának bukása után filmiparunk gyors fejlődésnek indult. Mao elnök egyszer azt a reményét fejezte ki, hogy hetenként egy játékfilmet gyárthatunk. Nos, most hetenként kettőt gyártunk. Ez évi száznégy játékfilmet jelent. És milyen filmekről van szó? — A múltban nagyon kevés film készülhetett az értelmiségiek életéről, a hadsereg életéről, szerelmi történeteikről. Most már olyan filmjeink 57
