Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 1. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Sugár András: Tigrishőség Pekingben

nyelték el a fémet, a szenet, a fát, hogy teljesen használhatatlan, silány vasat olvasszanak; a veréb- vadászatra, amikor országszerte napokig tartó ze- nebonáával, ointányérral, dobszóval fárasztották ki a verebeket, hogy azok holtan hullottak a földre, s velük persze, az énekesmadarak is, minek következtében mértéktelenül elszaporodtak a rovarok, hogy felzabálják több év gabonatermését; a „fölösleges” kutyák és macskák kiirtására, ami előre megjósolhatóan oda vezetett, hogy vidáman elszaporodtak az egerek, patkányok, csótányok, mezei pockok; a Mao Ce-tung véleménye szerint „szúnyogszaporító” gyep kiirtására, aminek következtében Pekingben még ma is nagyon kevés a fű — bár már gondozzák — és mindent ellep a szabadon szállingózó, finom por.

Mennyi értelmetlen kampányra kellett elpocsékolni a nagy és szorgalmas kínai nép életerejét, anyagi erőtartalékait! Mao például kitalálta, hogy készülni kell a „szovjet szociálimperialisták” által bizonyosan kirobbantandó háborúra, s ezért országszerte óvóhelyeket, pincéket kell ásni. Pekingben és más városokban évekig nem épültek lakások, alig emelték más épületet is, ehelyett a beton, a cement, a tégla, a malter, mind-mind a föld alá vándorolt; roppant erőfeszítéssel milliók vájták a földet, termelték ki a talaj millió köbmétereit, hogy teljesen fölösleges pincéket ássanak, építsenek ki.

— Ezért van az, hogy mi, kínaiak, már semmiféle jelszónak nem hiszünk. És Teng Hsziao-ping azért népszerű, mert ezt az életérzést fejezi ki — hallom Pekingben.

Szájról szájra járnak Teng szecsuáni humorral, kissé földszagú szókimondással fűszerezett aforizmái, például az, hogy „nem az a fontos, milyen színű a macska, hanem az, hogy megfogja-e az egeret”. Vagy egy kissé durvább mondása, amely a kínai élelmiszertermelés alapját képező fekália- gazdaság témakörére utal: „Ha valaki képtelen könnyíteni magán, adja át másnak a latrina ülését” . .. Jelszavak helyett konkrét gazdasági javulás kell, palotaforradalmak és intrikák helyett jogrendre volna végre szükség a hatalmas, egymilliárdos Kínában — mondják lépten-nyomon az új és őszintén, nyíltan beszélő pekingi ismerősök.

Színesedik az élet

A kínai utca képe szinte a felismerhetetlenségig megváltozott a legutóbbi pekingi látogatásom, 1978 óta.

Akkor két szín dominált az utcaképben: a sötétkék és a keki. Mindenkin vagy kék, vagy katonás kekiszínű ruha volt. Egyetlen nő sem járt szoknyában — alaktalan, buggyos, minden eleganciát nélkülöző nadrágot hordtak a lányok, asszonyok. Frizura helyett legfeljebb copfot lehetett látni a csinos kínai lányok fejéni. Ma nagyon sók a szoknyás lány és asszony, bár — akárcsak Európában —• igen sok nő jár nadrágban. A blúzok színesek, tarkák, a fejeken feltűnik a tartóshullám. A ha- gyamányos, bambuszból készült kétszemélyes kínai babakocsikban általában csak egy-egy kisgyermek csücsül, vagy alszik édesdeden. (Később szó esik itt még erről, hogy ennek mi a magyarázata.) Alig látni politikai jelszavakat az utcasarkokon. Helyettük a japán Sony, SANYO. National cégek hatalmas, színes plakátjai, meg kínai iparcikkeket hirdető, nagy alakú reklámok adják hírül, hogy Kínába is elérkezett a „fogyasztói társadalom” előszele. Meglepetés az is, hogy az autóbuszban nem ugrálnak fel helyükről a kínai utasok, mint régen „illett”. Nem adják át helyüket a „nagyorrú vörösképűeknek”, azaz a külföldinek. Régen valami kampány során, valakinek eszébe jutott, hogy ezt így kell csinálni, s az emberek követték ezt az udvariasnak tűnő, valójában eléggé zavarba ejtő ukázt. Ugyanis sokkal kellemesebben, emberibben és természetesebben érzem magam, ha nem tekintenek másfajta lénynek, nem e világról való, előkelő idegennek, marslakónak, akit efféle gesztusokkal kell megtisztelni. Jobban esik, ha egyszerű utasnak, járókelőnek, embernek érezhetőm magam.

Sétálok a pekingi sikátorokban, hutungokban, és az is jólesik, hogy a gyerekeken kívül senki sem bámul rám, mint borjú az újkapura, s feltehetőleg senki sem jelenti rögtön a tanvej-nek, a lakó- bizottságnak, hogy gyanús idegent észleltek a hu- tungban. Nyugodtan lehet fényképezni is; a szülők büszkén mosolyognak, ha csemetéjüket veszem célba a kamerával. Látnivaló, hogy a gyerekeket nem verik otthon, sőt dédelgetik, mert íme, minden csöppség félelem nélkül, bizalommal közelít a külföldi bácsihoz. A piacon rengeteg a gyümölcs, a zöldség, árulnak ketrecbe zárt kabócát is, ami a kínaiak legkisebb háziállata. Gyanús alak lép hozzám, kínai jüant kínál valutáért vagy „devizajüanért”. Ügy látszik, a gazdasági élet normalizálódása a feketepiacot is fölélénkítette. És az emberek nem titkolják az új kínai élet gondjait sem,. Gyakran hallani például a kuanghszi szót, amit talán protekciónak, másodlagos gazdaságnak, vagy umibuldának lehetne legjobban magyarra fordítani. A forró nyárban például mindenki nagyon szeretne sörhöz jutni, hiszen a pekingi sör (Beijing Pijiu), vagy a csingtaói sör egészen kitűnő. Ám a kuanghszi miatt nagyon nehéz sört venni, mert (a helyi lap szerint) a sörgyár vezetői kénytelenek a következő „partnereket” kielégíteni termékeik legnagyobb részéből: a malátát szállító gazdaságokat vidéken; a komlót szállító gazdaságokat másutt; a palackozó üveggyárakat; a ládagyárakat; a bankot, amely hitelez; a helyi adóhivatalt, hogy megmaradjon a jó viszony; a nagykereskedelmi hálózat felelőseit, valamint ezek barátait és üzletfeleit, akiktől mindig lehet ilyen-olyan hiánycikket kapni; és így tovább.

A kuanghszi miatt ezért annyi teherautó jelentkezik a sörgyárak kapuinál, hogy végül ki tudja, hová „folyik el” a sör, mielőtt a szomjúhozó pekingiekhez jutna. (Természetesen a nagy szállodák halijában — például palackonként, tehát hat decinként egy dollárért — vagy a külföldiék bevá- sárlöhelyein, mindig lehet kapni sört.) Persze, a külföldi „tápicö” (nagyorrú) is igénybe veszi néha a kuanghszit: előfordul, hogy valamelyik japán vagy nyugati cég újdonsült pekingi képviselője nem tud hivatali helyiséghez jutni. Kideríti hát, kik azok a kínai funkcionáriusok, akiktől ügyének elintézése függ; kipuhatolja, milyen termé55