Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 1. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Sugár András: Tigrishőség Pekingben
tönben találta magát, így Pej Jang, az idős szín- művésznő „amerikai kém” lett... Különösen a régi filmek rendezőire, szereplőire járt rá a rúd. Az előkotort „anyagot” Csiang Csing kapta meg, nála találták meg 1976-ban, amikor a 8341-es hadosztály katonái őrizetbe vették ... A „hosszú menetelés” hősei közül különösen kegyetlenül bántak el Lo Zsuj-csing vezérkari főnökkel, akit a vörösgárdisták kidobtak az ablakon. Egyik lába eltört, de orvost nem engedték hozzá. Amikor 1967 januárjában ismét „kiabálták”, egy nagy kosárban cipelték a gúnyolódó tömeg elé. Törött lábát húzva, a földön kellett kúsznia, harsány röhögés közepette. Lo Zsuj-csing legalább túlélte kálváriáját. Sze- rencsétlenöbfoül járt a másak népszerű forradalmi hős, Ho Lung marsall, aki egykor Robin Hood-sze- rű bandavezérből lett a Népi Felszabadító Hadsereg ismert és közkedvelt hadvezére. Ho Lung annak idején „másodrendű színésznőnek” merte nevezni Csiang Csinget. Meglakolt érte. Utolérte Lan Ping bosszúja: súlyos cukorbeteg létére nem kapott orvosi ellátást, hosszú ideig éheztették, majd naponta 3 fennek (30 fillér!) megfelelő értékű ellátásban részesült, megfosztották az inzulintól. Gyakran verték, eleinte pokrócban, hogy ne maradjanak külsérelmi nyomok (?), aztán pokróc nélkül is, agyba-főbe. Az idős harcos halálig hitt Mao elnök igazságérzetében és panaszos leveleket írt a „nagy kormányosnak”. Mao azonban vagy nem kapta meg a leveleket, vagy nem figyelt oda. Ho Lung hetvenhat éves korában kiszenvedett, megváltásként érte a halál. Csou En-laj mindvégig korlátozni próbálta az egész Kínában eluralkodott őrületet. Mert őrület volt ez a javából. Egy ifjú balett-táncos például nem volt hajlandó a Hattyúk tava hercegének szerepét eltáncolni, mert „ha herceget táncolok, szégyent hozok parasztcsaládomra”. Teng To szerkesztőt azért „cibálták ki”, mert le merte írni, hogy az embernek szabad időre is szüksége van, s elég, ha nyolc órán át dolgozik. Ugyanakkor a diákok nem tanultak, nem vizsgáztak, mert a vizsga „fourzsoá és elitista” intézmény. Egyetemi tanárok latrinát tisztítottak, sertést gondoztak). Bezárták ajtajukat a bélyeg- és virágüzletek, mert a filatelizmus polgári időtöltés, a virág pedig kispolgári előítéletek kifejezője... A sanghaji posta panaszkodott, hogy képtelen a leveleket kézbesíteni, mert a vörösgárdisták több száz utcának adták ugyanazokat a neveket: „Pirkad Keleten” vagy „Antirevizionista” utcák százai között válogathatott a posta. A vörösgárdisták egymással vetélkedő csoportjai 1967 áprilisában már géppuskával is valóságos háborúkat vívtak. Hullahegyek tornyosultak a pekingi egyetemi negyedben, meg a városi pártbizottság székháza előtt. A „kulturális forradalom” direktóriuma, amely a központi bizottság és titkárság hatáskörét bitorolta Csiang Csi-ng és Csen Po-ta vezetésével, SS-típusú roham- osztagokat alakított, „Május 16 csoport” néven. Lin Piao fia „Június 16 csoport” elnevezéssel, rivális rohamoszttagokat tákolt össze, s mindkét díszes társaság Csou En-laj megbuktatását tűzte ki célul. A gyárakban az öreg szakik helyenként még dolgozgattak — a szotyolázó fiatalok gúnykacaja közepette — és tíz tanév esett ki a fiatalság életéből. 1967 nyarán a vörösgárdisták elfoglalták a kínai külügyminisztériumot, augusztus 22-én porrá égették a pekingi brit nagykövetséget. Még' a szocialista országok Vietnamba indított tehervona- tait is fosztogatták, hogy fegyverhez jussanak. Az akkori jelszó szerint — s ezt naponta hangoztatták — „az általános helyzet kitűnő”. Csou En-laj tudatosan felkarolta ezt a jelszót, mert ez azt is jelenti az értelmes emberek számára, hogy „a konkrét helyzet pocsék”. És amikor már végképp összeomlással fenyegetett a kínai állam, a gazdasági élet egész hatalmas gépezete, a hadsereg vezetői próbáltak rendet teremteni. Ugyanaz a Je Csien-jing, aki 1976-ban kiadta a letartóztatás! parancsot a „négyek” ellen, már 1967-ben így kiáltott fel: — Tizenöt évesek fognak parancsnokolni a hadseregben? — s a tanúk szerint akkorát csapott az asztalra, hogy kezének egyik csontja megrepedt. így sikerült ideig-óráig rendet, viszonylagos rendet teremteni; a „négyek” egy darabig visszaszorultak, a vörösgárdisták százezreire a hsziajang, a falura küldés nem túl irigylésre méltó sorsa várt, Teng Hsziao-ping pedig visszatérhetett a hatalom sáncai közé. Ám Csiang Csing tovább szövögette a szálakat.) Amerikai életrajzírója, Roxane Witke tanúsága szerint így nyilatkozott az élet legfőbb gyönyöreiről: — A szex és a szerelem csak egy időre szól, de a hatalom, az döntő, az a legkielégítőbb dolog a világon. Huszonhat elveszett év És jönnék, dőlnek, egymás sarkára hágnak a pekingi rémtörténetek a kulturális forradalom további esztendőiről. Egymást követték a kampányok, a tou-pi-kaj hisztérikus lökései. Tou annyit tesz, mint „harc”, pi = „bírálat”, kaj = „átalakulás”. Mindenkit, aki elérhető volt, rendszeres tou- pi-kajnak vetettek alá, volt, akit többször is.. . Olyan „kampány” is volt, hogy a kommunizmus már megvalósult Kínában, tehát szabad a vásár . . . A parasztok országszerte hetekig ettek, betegre zabálták magukat, levágták az állatokat, a baromfit, állt a nagy dínom-dánom országszerte. Természetesen szörnyű éhínség lett a nagy dáridó szomorú böjtje . .. Aztán valaki kiadta a jelszót: „Inkább semmit se termeljünk, csak ne legyen kapitalizmus”. Az elosztás alapjává a „vas rizsescsésze” fikcióját, a teljes egyenlőség elvét tették, aminek következtében senkit sem ösztönzött semmi az odaadó, jó munkára. — Tíz év kiesett az életünkből — sóhajt fel fiatal ismerősöm a Tienanmen téren. — Nem tíz, legalább huszonhat — mondja egy másik pekingi beszélgetőpartnerem^ — Számolja csak össze a sok-sok teljesen őrült kampányt és a kijavításukra elpazarolt éveket. Ez összesen huszonhat; higgye el, mert én összeszámoltam. És valóban, gondoljunk csak a „nagy proletár kulturális forradalom” vandalizmusa előtti, úgynevezett ,konstruktív” kampányokra: a népi kohókra, amikor minden utcán tökéletlen kis kohók 54
