Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Farkas András: Visszajelzés Egernek és Hatvannak
a szövegből kibonthattak volna valamit* amitől így a színészek és a közönség egyaránt megfosztatott. Az arányok igencsak „aránytalanokká” váltak, így ugorhatott meg jelentőségében az a dr. Langyos, a pipogya főorvos, aki még a vígjátéki túlhangsúlyozásban sem fogadható el a darab fő mozgatóerejének. Ezt a szöveg iránti érzékenységet azért is hangsúlyozzuk, mert Bornemissza Péter magyar nyelven megszólaló Electrája egyidejű színházi ellenpéldája a Tisztújításnak. A veretes, tőlünk több százados távolságban álló magyar nyelvezet, annak szépsége rabül ejtette a hallgatóságot. A közönség a kitűnő helyszín, a régi tragédiái elemek egymásra hatása mellett azt élvezte, ahogyan ezek a mai színészek nem kis áldozatot vállalva, néhány előadás kedvéért jól emlékezetükbe vésték a szerző jól mondható versezetét. Azzal adtak élményt a várba is feltörekvő érdeklődőknek, hogy az egri erősség hősi idejéből megszólaló magyar nyelvet idézték, értőn zengetve a kemény szavak, a míves mondatok ércességét. A napi kritika elmondta a véleményét a színészek játékáról, arról a hatásról, amit a közönségben keltettek az Agria Játékszín idei színházi estjei. Részletekbe menően lehetne most vitatni egy-egy megállapítás érvényességét. Elemezhetnénk azt is, hogy a közönség elfogadta ezt az újabb évadot is. Bár nem rendült meg, nem kapta el az a katarzis, amit egy-egy revelációként megjelenő drámai építmény kelthet a színpadon. Ez fogasabb kérdés! Tíz év után arra hivatkozni, hogy a kezdet kezdetén a ,,f állalás” volt kevéssé megalapozott —, rossz ízű és nem is egészen igaz. Amikor az András kovács királyságában Bessenyei Ferenc Kossuth-díjas színművész alakította át a címszerepet, még minden bábája ennek az ügynek úgy vélte, hogy „no végre lesz itt Egernek színháza, ha nem is kőből, mert azt átadták Miskolcnak, néhány tájelőadás ellenében”. Nyárra nyár jött és a Játékszín rendezői kényszeredetten a szemléletváltás bűnébe estek. Idők folyamán egyre nyomasztóbbá vált a dilemma: kell-e, lehet-e ragaszkodni ahhoz az elgondoláshoz, amely szerint a város hősi múltjához illően olyan darabok kapjanak helyet ezen a színpadon, amelyek ezt — ha áttételesen is, de — idézik; vagy engedni kell ama csábításnak, amely a szórakozásra ingerlő nyárból következik; adjunk szabad utat a könnyedebb hangnemnek, beleértve azt is, amit az efezoszi özvegy tragikomikumából kaphatunk. A dilemmák, az elképzelt vagy valós igények öltöttek testet, amikor az egyszemélyes színház, — újabb szóval — monodráma — költözött a várba, anRészlet a Bál a Savoyban című revüoperettből
