Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Szabó Péter: Majd, ha a kofák is a színházról pletykálnak...
Majd, ha a kofák is a színházról pletykálnak... Beszélgetés az egri művészeti igazgatóval „Mindig az a vágy hajtott, hogy színházat csináljak. Ez nem ugyanazt jelenti, mint színdarabot rendezni. Nem csupán egy dráma kiteljesedése, és nem csak a színész önmegvalósítása, hanem egy átfogó rendszer, amely összegyűjti a kultúra egészéből érkező valamennyi hatást az irodalomtól a zenéig, a képzőművészettől az építészetig.” (Szikora János) A miskolci Nemzeti Színházban Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényének színpadi változatát próbálják. A reflektorok sápadt fényé rideg játékteret világít meg, de lehet, hogy a sivárságot a félhomály okozza. A pódiumon egy Óriás-Krisztus félig leborult keresztje. Két szára egy-egy folyosó, rajta színészek állnak. Ez a cári Oroszország a leghidegebb telek egyikén. A látvány az író szellemét idézi. A darab rendezője és díszlettervezője: Szikora János. Ki lehet ő a színpadon álló sok ember közül... Talán nincs is itt, mert akkor fel-alá szaladgálna hosszú szakállal, térdig nyúlt pulóverben, pipával a szájában, és ordítozva, hogy „Gyerekek, az isten szerelmére, ne így, vissza az egészet, újra az elejétől!” —, mert a színházi Rendezőket ilyeneknek képzeljük. Itt egy hétköznapi külsejű, vöröses hajú férfi ücsörög háttal a nézőtérnek- Hallgat. Ö a rendező. Véget ér ia jelenet. Ülve marad, nem játssza elő a szerepet, nem szabja meg ki, mikor és merre mozduljon, azt sem, hogyan hangsúlyozzon, csupán ennyit mond: „Most csináljuk meg úgy, hogy látszódjon: fúj a szél!” 71
