Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Pécsi István: Négyszemközt Gobbi Hildával
pedig az újjáépítésre lelkesítettek. Most egyszerűen csak létezünk. Munkánk értékelése se olyan, amilyennek lennie kellene. Nem vagyunk különös, sajátos megbecsülést kívánó lények, csupán eltérőek a többiektől. Ezt a másságot méltányolják a festőknél, a szobrászoknál, a zeneszerzőknél, de nálunk nem. Igaz, szemünkre hányják- — téves információk birtokában — hogy multimilliomosok lettünk. Épp az ellenkezője a tény. Persze van televízió, rádió s egyéb pénzkereseti lehetőség is, valamennyi a szakmához, a hivatáshoz kötődik, de a túlterhelés szinte elviselhetetlen, s idővel elvezet az első, a második, majd a harmadik infarktushoz. A fix fizetés aligha nevezhető csillagászati summának, ha elfogadható lenne, akkor csak kevesek- futkosnának egyik megbízótól a másikig. Nőnek az árak, s a bérek — legalábbis nálunk — egyáltalán nem tartanak lépést velük. Olvasom a Képújságban, hogy egyes vállalatok kezdőknek ajánlanak havi 6000 forintot. Hát kérem a Nemzetinél ennyit kap egy remekül dolgozó, nem éppen ifjú kolléga. A Kossuth-díjas, Kiváló művész maximált gázsija 9 vagy 10 000. Még mostohább helyzetben vannak a vidékiek, hiszen ők a fővárosiaknak karnyújtásnyi távolságra levő mellékkeresettől is elesnek. Nemrégiben találkoztam a tévénél Tímár Évával, akinek dicsértem egyik pécsi alakítását. Ö mondta el, hogy a plusz pénz elmegy a benzinköltség fedezésére. Mégis eljött,, mert másokkal együtt őt is a hivatásszeretet vezérli, s az effajta nemes indulat nem tűr méricskélést, latolgatást. A legtöbben az elkötelezettség szavára hallgatunk. . . A kérdéskör tovább foglalkoztatja, s a színésztársadalom házatáján keresi a hibákat. — Kissé mi is ludasok vagyunk. Olykor mintha megcsappanna a teremtő hevület. Jónéhányan a nyilvánosság előtt is méltatlankodtak a diákközönség értetlensége miatt. Én nem lennék ilyen rigorózus, mivel tudom, hogy hajdanán bennünket se titulálhattak volna ideális nézőnek. Ezt nem szabad elfelejteni, inkább mindig azt kell látni, hogy milyen közegben, miként villanthatjuk fel értékeinket. Emlékszem arra, hogy Bajor Gizi — akivel többször dolgoztam együtt -—• minden előadás kezdete előtt kikukucskált a közönségre. Megkérdeztem: „Ismerősöket keresel?” Ö megütközve felelt: „Szó sincs róla, csak arra vagyok kíváncsi, hogy kiknek játszom.” Effajta felelősségérzetre van szükség. Nemcsak ünnepi alkalmakkor, hanem nap mint nap. Ilyen vagy ehhez hasonló hangoltságot remélek a végre önállóvá lett egri Gárdonyi Géza Színházban tevékenykedő kollégáktól is. Jó érzés tudni, hogy közművelődési folyóiratuk megújulást tükröző száma e tisztes ügy szolgálatába szegődött, mert az igazi színművészet nemcsak felüdít, szórakoztat, hanem humánusabb érzületű emberré is formál valamennyiünket. Méghozzá krőzusi önzetlenséggel... Elbúcsúzunk. A kocsiban szinte hiányzik a meghitt hangulatú délután, a madarak békés csivitelése, Pistike és Peti önfeledt, játékos viháncolása. Az idő rendjére elfutott. Pasaréttől messzire, a barokk megyeszékhely, s a körülöttünk sűrűsödő csendben összképpé rendeződnek az emlékek. Gépkocsivezetőnk töri meg a némaságot, A maradandó élményt, a számára is varázslatos találkozást emlegeti. Felhívom a művésznőt, hogy tolmácsoljam neki a keresetlen elismerést. Melegebb árnyalatúra színeződik hangja, hiszen nemcsak adott, hanem visz- sza is kapott valamit markáns karakterré nemesült embei és művész. Színpadi fények nélkül is... Pécsi István 70
