Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Pécsi István: Négyszemközt Gobbi Hildával

Erről már készséggel szól, megnevezve azt a színészt — könyvében csak kezdőbetűkkel utal kilétére —, akit az ötvenes évékben vékonypénzű színinövendék korában egy ebédmeghívással mentett meg a több napos koplalástól.

Hagyjuk anonymusnak, mert nincs egyedül, s a lista sem végleges, gyarapodnak még a tételek...

Annál is inkább, mert a Csúcsról messze, a mélybe, a gondok sűrűjébe lát. Nemcsak hangzatos megértéssel, hanem cselekvéskészséggel is felvértezve.

Érdekli minden, ami a világot jelentő deszkákhoz kötődik. Ezért foglal állást — sorjázó kérdéseimre válaszolva — a színházi élet állítólagos S.O.S.- jelzéseivel kapcsolatban is. Nem piedesztálról lepillantva, hanem a sorstársaik szenvedélyességével.

— Kísérletek, viták? Mindig voltak, legyenek is, edzzék oroszlánkörmeiket a Mindenség meghódítására törekvő ifjak. A forrongó indulatok nyomán ugyanis — ha valódi tehetségek követelnek teret maguknak, egyéni hangvételüknek — magasabb szintű minőség születik, olyan, amely a kétségtelen értékes örökséghez ötvözi a jelen kincseit.

Rendezői diktatúráról is divatos beszélni, megpendítem ezt a húrt is, de rögvest kiigazít.

— Fentről nem érzékelni az összhatást, azt csak egy markáns karakter teremtheti meg lentről. Ilyen karmesterekre persze, hogy szükség van. Ez akkor is igaz, ha akadnak olyan fiatal kollégák, akik kissé nyersek, s néha sértik az érzékenyebb alkatú színészeket. Sokan háborognak az egyes darabok „önkényes” átgyúrása miatt. A szellemi esszenciát kell megőrizni, s ha ez nem hiányzik, akkor kétségkívül indokolt a jobbító szándékú beavatkozás. Végtére is a Shakespeare-művek zöménél aligha dönthető már el, hogy mely passzusok viselik a zseniális szerző egyértelmű kézjegyét.

Csörög a telefon. A vonalban Törőcsik Mari, aki vidéki szerepléseire utal.

— Csak nem haknizol. . .? — kérdi nehezteléssel beszélgetőpartnere.

Aztán megnyugszik, mert szó sincs erről.

Berzenkedik bennem az ellentmondás; ki is rukkolok vele. — és Szabó néni?

Jóízűen felnevet, s már szaporáznak is az érvek:

— Ó ez egészen más. A maratoni távú program, ugyanis a napi aktualitásokhoz kötődik, azaz tájékoztató, nevelő szerepkörű. Nem irodalmi érték, de mindegyik darabja fordulatos munka, ráadásul közkedvelt. Az is hallgatja, aki vadul hadakozik ellene. Angliai „versenytársa” három évvel idősebb nála. Az ottani „okosok” egyszer megszüntették. A hősöket hajóra ültették, s azt elsüllyesztették. Az általános felháborodás miatt helikopterrel kellett kimenteni őket. Nálunk szerencsére nincs ilyen veszélyes víztenger...

Röpke ugrással kanyarodunk a színészsorshoz, a legendákat szembesítve a nem éppen szívderítő valósággal.

Kesereg, töpreng, kritikus tépelődéssel kutatja a szerinte orvoslásra váró bajok medicináját.

— Napjainkban a színészet mintha elvesztette volna egykori fontosságát. Nemcsak én vélekedem így, hanem más pályatársaim is. Korábban küldetésünk nemcsak játék volt, hanem valamiféle építő vagy harcos töltésű akció. A kiemelkedő művészek a magyar nyelv térhódításáért, később a fasizmus előretörésének korszakában a háború ellen viaskodtak, a felszabadulás után

69