Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Pécsi István: Négyszemközt Gobbi Hildával

nyedén, annyira természetesen, hogy a megtervezett interjú előkészített kérdései a semmibe suhannak. Most már csak beszélgetünk: indíttatásáról, gondolkodásmódjának formálódásáról, elkötelezettségének mozgatórugóiról, s a színpadi játék semmi mással nem pótolható, valamennyiünket rabul ejtő csodájáról. Frázisok, mesterkélten cizellált szavak, bombasztikus kifejezések nélkül.

Emlegetem a családi házat, a. művész ősök hagyatékát. Szerinte ez csak részigazság:

— Jövömet mindenekelőtt az határozta meg, hogy tönkrementünk, s a nagypolgári jólétből a kisemmizettek gondterhes szférájába sodródtam. Az árnyékos oldalra rendelve azonosultam — persze fokozatosan — mindazokkal, akik itt kovácsolták nemcsak a maguk, hanem mások jövőjét is. Az effajta meggyőződést, a kommunista hangoltságot plántálta belém baráti köröm is.

Tengernyi sztorit idézhetne, de tömören zár, mert mindig tettekkel érvelt, s távol állt tőle az öntetszelgés.

Humánus hangoltságú rádió, tévériportjaira célzok, emberségét hangsúlyozva annak forrásairól faggatom, pásztázva a színészmúzeum, illetve otthon témakörét.

Az utóbbi felvillanyozza, s máris sorjáznak a megkapó történetek...

— Tulajdonképpen saját hivatásommal vállaltam közösséget, s mivel mindig aktív lény voltam, úgy gondoltam, hogy lehetőségeimhez képest mindent megteszek a neves kollégák megőrzésre méltó emlékének ápolásáért, s a különböző okok folytán magukra maradottak, a hajdani „csillagok” időskori gondjainak enyhítéséért. Ennyit, sőt többet is megérdemel a mi „halandó” művészetünk. Ezért munkálkodtam és serénykedem is mindaddig, amíg bírom. Higgye el: nemcsak fáradozás ez, hanem szívmelengető érzés is. Elég, ha csak azt emelem ki, hogy ilyen nagyméretű vállalkozásra még nincs példa sem Európában, sem azon túl. Ennél is fontosabb az, hogy ifjak és idősek egyaránt „megrohamozzák” azt az intézményt, ahol Thália ritka képességű szolgálóinak relikviáit nézhetik meg. A nyitás után sokáig naponta ezren is megfordultak itt, s azóta is töretlen az érdeklődés, pedig esztendők teltek el. Jönnek a csoportok nemcsak a fővárosból, hanem szerte az országból, a nagyobb és a kisebb településekről egyaránt. Csoda — mind határozottabban hiszek abban, hogy az utánunk következő nemzedékek tagjainak nemcsak a repedt hanglemezek, s a megkopott celluloidszalagok közvetítik üzenetünket, hanem a Stromfeld Aurél úti emlékhely beszédes dokumentumai is.

Érzékletes szavaival elkalauzol oda, ahol a majdhogy elfeledett nagyságok leltek menedéket.

— Ahány egyén, annyi regénybe illő sors. Többnyire szomorúsággal fémjelzett, olykor azonban humorral is fűszerezett. Itt talált megnyugvásra Szinnyei Merse Pál egykor káprázatos szépségű felesége, a Lila ruhás nő, akinek memóriája százegy esztendős korában is állta az idők próbáját. Ebben a lakályos környezetben „fenyegetett meg” egy neves direktor, aki majd fél évszázadig vezetett társulatokat. „Már tucatnyi feleségem és kedvesem helyezte el nálunk, ha még egyet ideköltöztet, én megyek”. Mellesleg a ború- felhőket is el lehet oszlatni, méghozzá esetenkénti tévés vagy rádiós megbízatásokkal. Nincs meghatóbb, mint látni a készülődést, a fellépés előtti drukkot, s azt, hogy az arcokon tükröződik az elégedettség, a fontosság tudata.

Helyette summázom: adni sokkal szívmelengetőbb, mint kapni. Különösképp, ha — az esetek többségében így van — a viszonzás sem marad el.

68