Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - TUDOMÁNYOK TITKAI - Lőkös István: Gogol kelet-, közép-európai recepciójáról
vett példákhoz képest, valamikor a század hajnalán, ami szlovák irodalom és a magyar vagy a nyugati literatúrák közötti olykori fáziseltolódásával magyarázható. Aligha kétséges: a recepció műfordításokban testet öltő változatának iménti adatai irodalomtörténeti tanulságokkal is szolgálnak. Szembetűnő a szerb, a magyar és a horvát irodalomban jelentkező Gogol iránti korai érdeklődés, továbbá az, hogy e korai kezdemények után a kiteljesedés mindhárom esetben az irodalmi fejlődésben bekövetkező szemléletváltással összefüggésben történik. Amint a szerb és a horvát példák esetében már jeleztük, itt a realizmus programszerű megjelenése, a magyar irodalomban pedig a hatvanhét utáni irodalmi ellenzék felerősödése, s ennek újszerű, a kiegyezéssel szembeni elégedetlenségét megfogalmazó, a kor valóságát kritikusan szemlélő magatartása vonja maga után a Gogol-művek, elsősorban a nagy szatírák (Holt lelkek, Revizor, A köpönyeg) iránti érdeklődést. Arany László nemzedékére gondolhatunk, részben tán Tolnai Lajosra is, de már asszociálhatok azok a törekvések is, amelyeket az orosz irodalomért — s így Gogolért is — lelkesedő fiatal Reviczky Gyula képviselt. A szerb irodalom Gogol-kultuszának szellemi hátterét ugyanebben az időben Svetozar Markovié működése képezi, akit a szerb társadalomtudomány méltán tekint a szocializmus szerbiai előfutárának, s akinek az orosz irodalommal és általában az orosz szellemi élettel való kapcsolatai a tudomány- szakon belül közismertek. Természetesen a szerb társadalmi fejlődésben végbement, s a progresszív gondolkodású értelmiség által általánosságban kritizált változások s ezek következményeképp felbukkanó negatív jelenségek (bürokrácia, a közigazgatást átható korrupció, az önkényeskedés, alattvalói gerinctelen lojalitás — valamennyi az Obrenovic-dinasztia korának jellemző tünete-, számottevően szerepet játszottak Gogol szatirikus műveinek ekkori sikerében. A horvát irodalomban a virágzó Gogol-kultusz, majd a hetvenes évekbeli fordítások sikerei ellenére váratlanul elapad a Gogol iránti érdeklődés, s ez még akkor is így van, ha a Revizor később, még a századforduló idején is sikerdarab a zágrábi színpadon. Más irányú orientációt tapasztalunk: a fordítói „vállalkozókedv” Goncsarov és Gercen mellett elsősorban Turgenyev irányában nyilvánul meg. A lírán nevelődött XIX. századi horvát olvasó vonzóbbnak találta a Turgenyev-i próza könnyedségét és költőiségét a Holt lelkek szatírájánál, s a horvát irodalom egésze is — az egy Ante Kovacicon kívül — fogékonyabbnak bizonyult a Turgenyev-i költői realizmus s a Lavreckij, avagy Rugyin karakterét meghatározó intelligencia vagy éppen Bazarov nihilizmusa iránt. Fölöttébb érdekes a szlovén fordítások kérdésköre. A szlovén szellemi életbe a hetvenes években berobbanó Gogol-fordítások sora — noha megjelenésük a realista tendenciák párhuzamaként fogható fel — már a századforduló modernizmusának irányába hat. E fordítások, egyáltalán az ezek nyomán megjelenő szlovén Gogol-kultusz nélkül aligha lennének elképzelhetők azok a Gogol-reminiszcenciák, motívumok stb., amelyek olyannyira jellemzik a szlovén szimbolizmus nagy alakjának, Ivan Cankarnak egynémely művét. Mindezek után feltehető a kérdés: milyen mértékben jutottak el a felsorolt irodalmak a recepciós folyamat végső fázisáig, azaz: a Gogol-művek világának, motívumainak, típusainak adaptálásáig? Nézzük a példákat. Dionyz Durisin, aki Gogol és a szlovák irodalom kapcsolatainak problémakörével elmélyülten foglalkozott, filológiai eszközökkel bizonyította Martin Kukucin 59
