Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Töredék Déryről

Ekkor Böbét pillantottam meg; dúltan, ziláltan, s valami rosszat átélve, majdnem futva célozta meg az első emelet lépcsősorát.

Baj van — szólaltam meg odabent, riadtan és gyáván. — Nyilván Tibor bácsitól jön; ki mástól? Oda menjek? Köszönjek?

Ilyen helyzetekben ritkán töprengek, s szervezetemnek alig van igénye a jelenségek elemzésére: gyorsan döntök, s azonnyomban elmenekülök a lét sokfajta, egymással feleselő változata elől. Közben sajnáltam is Böbét — nem személy szerint őt, hanem az embert, a kiszolgáltatott teremtményt, a védet- len halandót — ,félek a gyengéktől, az esendőktől, mert fertőznek. Nem léptem oda Böbéhez; gyorsan tűnt el szemem elől. Nem tudtam, hogy akkor láttam utoljára. S hogy akkor láthattam volna utoljára Tibor bácsit, mi több, Zelket is, akivel a kórház kapujában futottam össze. Sok szót váltottunk Déryről.

Zelktől utóbb annak rendje-módja szerint elköszöntem, súlytalanul, játékosan, mint egyébkor; ő volt életem szegélyén az egyetlen „nagy öreg”, akinek nem járt a rangjának dukáló szertartás. Ö is erőltette fiatalkorúságát. Ha tudom, hogy őt is utoljára látom? Negyedszázados szóformáló hagyományunktól csak annyi bitangolt el, hogy — ő mondta, én mondtam? — össze kellene már jönnünk. (Soha életünkben nem jöttünk össze, mindössze egyetlen egyszer kerestem meg szabadulása után két-három nappal, Réz Pál társaságában, és szinte biztos, hogy az ő ötletére. Nem kevésbé bizonyos, hogy a látszatnak ellentmondó célból, mindkettőnk indítékait tekintve, nem a szabadultat szemrevételezni, hanem faggatni, mit tud Déryről?)

Ök hát a kórház tövében autóra gyújtva végképpen ködbe vesztek. Én pedig meg sem álltam Szegedig, ahol is az ünnepi játékokon Cigánybáró-adaptációmat készültem előadni. Hogy miért kerültem oda, hiszen a kutya sem hívott, nevemtől gondosan óvták a plakátot, de szállodaszámlámat és napidíjamat sem e vendégszerető kulturális műhely fizette, mai eszemmel nehezen tudnám megmagyarázni, szerencsére. Találok majd egy csendes, szélvédte helyet fejezetemben, ahol néhány ismeretterjesztő mondatot szólhatok akkori ámokfutásaim és másfajta felpörgéseim között.

Szegeden egy hétig fontoskodtam, lehetett az tíz nap is.

Éjjelente kéretlenül a próbákat igazgattam, terelgettem a riadt közreműködőket, naponta hevesen átírtam szövegemet. Egyedül a karnagynak sikerült tőlem megvédenie a vadul megkérdőjelezett zenei anyagot: igaz, valamire mégiscsak mentem e tárgyban is az énekesek megkörnyékezésével.

Jól emlékszem rá, hogy sok szót ejtettem közöttük Déryről, s közeli halálát gyászkeretes mondatokba foglalva jelentettem be. Máig legjobb, negyedszázada barátom, Galsai Pongrác is itt díszítette kíséretemet, mint akit a sajtó nagy produkcióm méltatásával bízott meg, de nem tudtam lázba hozni a gyászhírrel; azon fehér holló-számba menő nagy magyar írótehetség volt, aki nem kedvelte Tibor bácsi irályát, életvonulatát, magatartását, s amit mégis elismert benne, vagy ami szelídítette fogalmazását, nekem, a rögeszmés, rajongó alkatnak szóló udvariasság volt. Akadt ott még egy művész, aki imitt- amott érdeklődni látszott — több, mint húsz éve egy fiatal művészek estjén szerepelt, amihez, nyilvánvalóan teljesen esetlegesen Déry szolgáltatta a pro- lógot —, de sok hitele az illedelmes szerepjátszásnak sem volt.

Közeledett Déry Tibor halála órája.

9