Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Gábor László: Perújrafelvétel Csokonai ügyében

Azzal, hogy Denisz figyelmen kívül hagyja az esemény kölcsönös jellegét, tehát azt, hogy a nemesség adott valamit, s Mária Terézia nem volt hálátlan, nyilvánvalóan a politika új érdekeit szolgálja. Most feltétel és ellenszolgáltatás nélkül van szükség a magyarság „életére és vérére”, nem illő hát fölhánytorgatni azt a bizonyos „üzletet”, kompromisszumot. Azt pedig különösen nem tanácsos emlegetni, ami azóta történt, mivel Mária Terézia karján a kérés elhangzásakor a köztudatba került variációban az a II. József üldögélt kisdedként, akit II. Lipóttal együtt Ferenc császár minden lehetséges eszközzel igyekezett elfelejtetni.

Gyökeresen különbözik Csokonai kantátája témafeldolgozásában mindkét fentebb említett fordítástól. Így nem is teljesen érthető, hogy miért nem vették ezt észre elemzői. Ugyanis a császári ház és a rendek olyan „körüludvarlása”, amely az 1741-i Diétában megfogalmazódik, jószerivel az egyetlen lehetséges felvilágosodott politikai állásfoglalás. Nem kiszolgálása, sokkal inkább kikerülése a cenzúrának, mely ébren őrködött, s Csokonai a Diétái Magyar Múzsában közölt régebbi verseit is megnyirbálta.

A kilenc ének csaknem két és fél számát tölti ki Csokonai folyóiratának. Denisz és Wéber művénél nagyobb lélegzetű. Első olvasásra az tűnik fel benne, hogy jól tagolt és színszerű. Megalkotásában a „Serkentés...” bemutatásának augusztusi tapasztalatain túl segíthette Csokonait drámaírói tapasztalata is. Ekkor már készen állt a Varázsfuvola fordítása, s más színmű-átültetései is, amelyek közül Metastasió Az elhagyott Didó című alkotása tett bizonyítható hatást a kantátára.

Az 1741-i Diéta szereplői részben valóságos, részben allegorikus figurák. A prímás, a nádoris- pány, Mária Terézia, egy valóságos történelmi esemény hiteles részesei. Első pillanatban annak tűnhet a „magyarok karja” is, hiszen ez lehetne az országgyűlés „névtelen” szereplőit takaró, általános megfogalmazás. Vagy mint a „Serkentés. . .’’-ben, ahol szintén szereped ez az elnevezés, a nemesség fogalma. Mielőtt átsiklanánk e szereplőkön, érdemes megvizsgálni, hogy kiket ért Csokonai ebbe a csoportba. Mint az első énekben láthatjuk, nála a rendekhez szóló, őket biztató tömeget jelenti, voltaképpen az egész magyarságot. Még jobban kiviláglik ez, ha ösz- szevetjük Wéber kantátájának hasonló kategóriájával. A „Serkentés.. .’’-ben a nép külön szereplő, a zárásban így szólaltatja meg a színiutasítás szerint az irodalomkedvelő tipográfus a „magyarok karját”: „Az egész Kar a Néppel együtt”. To- vábbmenve az összehasonlításban feltűnhet, hogy Csokonainál is van ilyen záró tömegjelenet — ami úgy látszik, a műfaj sajátossága is —, de a költőnél „sokaságról” van szó. Egyszerű szóhasználati különbségnél természetes módon többről beszélhetünk: az eltérés világnézeti ellentmondásokat, másságot takar.

Még négy, allegorikus szereplője van a kantátának: a „Hír”, a „Haza Géniusa” (másik neve szerint: „Magyar Országnak Angyala”), a, régi

Hérosok Karja” és a Duna. Eltér ez a fajta allego- rizálás az 1794-es keltezésű alkalmi verseitől, de még Wéber kantátájától is: itt is, ott is az antikvitásból vett alakok, múzsák közlik az általános érvényű mondanivalót. Emitt viszont sokkal valóságosabbá teszi Csokonai ezeket az elvont figurákat. Egyrészt tapasztalatai inthették arra, hogy az antik tudásanyagot tegye félre s fogalmazzon világosabban, hazai környezetre sza- bottabban, ha el akarja érni céljait. Másrészt egészen élete végéig foglalkoztatta egy Árpádról készülő eposz terve. Juhász Géza azon a nézeten van, hogy éppen az 1795—96-os esztendők azok, amelyekben először felvetődik benne ez az elgondolás. Szilágyi Ferenc újabb vizsgálódásai cáfolni látszanak azt a nézetet, mely szerint 1795 nyarán készült volna az az 51 hexameteres sor, amely a tervezett eposzból fönnmaradt. Ennek ellenére bizonyítottnak tűnik, hogy 1795 nyarán, sárospataki tartózkodása után gondolt először Csokonai honfoglaláskori témájú mű megvalósítására. Ahogy Széchenyi Ferencnek írja egy 1803-as keltezésű levelében: „Már hozzáfogtam az Árpád megtelepülése felől való heroicum poémához, mellyen holtig dolgozok. Különben volna-é jussom a magyar névvel büszkélkedni?” S itt a terv indoklása, szintén a költő tollából: „... haldokló nemzetemnek szájába egy végső hattyúi Éneket adhassak a Duna és a Tisza nádassal mellett és hogy egy szóval Hazámnak, vagy legalább a Maradéknak haszonra való nézés nélkül szolgálhassak”.

Ehhez a munkához Csokonai a rá jellemző pontossággal és fegyelemmel fogott: leveleinek tanulsága szerint hatalmas ismeretanyagot gyűjtött össze, s megpróbálta rekonstruálni a magyarok ősi vallását is. Minden bizonnyal ennek a vizsgálódásnak nyomait viseli az 1741-i Diéta sajátos „mitológiája” így adalékul szolgálhat ahhoz, milyen is lehetett volna az Árpádról szóló eposz, ha elkészül. Semmi esetre sem igazolja az eredmény Kazinczy Ferenc türelmetlen megjegyzését, akinek a Muzárion című folyóirat 1829-i évfolyamában a következő sommás megjegyzése jelent meg: „Most Árpádiászt akara adni, de szerencséjére egy neki magánál inkább kedvező halál kikapd gyalázatja elől”.

A szereplők felsorolása után még egy dolog tűnik fel: a dátum. A forrásmunkák szerint 1741. szeptember 11-én volt Mária Terézia nevezetes segélykérő beszéde, ezt viszont Csokonai szeptember 19-re teszi. A pontatlanságot akkor sem igazította ki, mikor 1803-ban újra sajtó alá rendezte munkáját. A tévesztés mögött az húzódhat meg, hogy 1741. szeptember 20-án is sor került egy találkozásra Mária Terézia és a magyar rendek között. Ez férjének, Ferencnek uralkodótársi beiktatása miatt történt. Szekfű Gyula Magyar történet című munkájában erre az alkalomra tervezi a 6 hónapos II. József szerepeltetését. Az emlékezet e két találkozás időpontját és jellegét összemoshatta. Csokonai már a köztudatba átment változatot ismerhette. Annál is inkább, mert Mária Terézia gyermekkel való szerepelte56