Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
Az én nagyapám mezőőr volt, de már ő is a gátat járta. Nem is tudom már, mióta vigyázzuk mi ezt a vizet. Megverekedtünk vele, ha kellett. Hát most tavasszal, kellett. Abban a házban született az apám is. Én is ... A ... fiam is. — A fia? — A fiam. — ö hol van? — ö nem akart gátőr lenni, bement a városba, üzembe. Jó. Mikor ez a nagy víz jött, csak jött, mintha sose lenne ennek az istenverésnek vége, írva is, szóval, is hívtam, jöjjön, segítsen! Itt nőtt fel, tudja, hogy milyen ez — bök a folyó felé — ha megbolondul. A fiam visszaírt, amint lehet, jön. Most nem engedik, mert határidős munka van, mifene. Én meg éjjel-nappal a gátat jártam. S amikor innen nem messze feljött a víz, vagy kilenc kilométerre voltam. A feleségem egyedül. Nem bírta ő a homokzsákokat, követ. Mire ideértem, minden ázott. Maga elé bámészkodott. — És? — Hát... összedőlt a ház. Azután megjött a fiam is, később. Hozott takarékkönyvet, meg óté- pét emlegetett. Én meg elkergettem. — De hát miért? A férfi becsattantja a bicskáját, megtörli a száját, és húz a poharából. — Mert előtte én már jártam a városban. Kerestem a szálláson, az üzemben. Nem találtam meg. Éshát ott benn megmondták, hogy nem szólt ő senkinek. Balázs szótlanul, félig összehúzott szemmel nézi a gátőrt, Zsuzsa lehajtott fejjel kérdezi. — Ezért kergette el? A férfi fáradtan végigjártatja rajtuk a tekintetét, bólint. — Örökre. ★ Lement a nap. A Duna barnára színeződik, a fák teste eltűnik, egyetlen falként követi a vizet. A sátor tisztáson áll, körülötte vastagtörzsű füzek, s egy furcsa, nagy, fedett vályú, a vadetető. Kinn ülnek a parton. Zsuzsa horgászik, Balázs nézi a vizet, kavicsokat dobál bele, s szemmel követi az apró gyűrű hullámokat, egészen a partig. A Duna közepén elegáns idegen formájú motorcsónak burrog, orra magasra emelkedik, hárman ülnek benne. A vezető lekapcsolja a motort, s lendületek odasodorja őket a parthoz. — Jó estét — kiabál a hátul ülő férfi — ismerik ezt a vidéket? Zsuzsa horgászik, Balázs figyeli őket, nem szól semmit. — Mondják kérem, messze van még a gemen- ci erdő? Balázs körbemutat a karjával. — Régen benne járnak. A férfi előrehajol, izgatottan magyaráz valamit németül. Integetnek, rákapcsolnak, a vezető mögött ülő nő nagy messzelátót, fényképezőgépet készít elő. Balázs halvány mosollyal nézi őket. Zsuzsa horgászik. — Zsuzsa — Balázs nem bírja tovább, idegeire ment az asszony szótlansága. — Ide figyelj! Zsuzsa horgászik, nézi az úszót, nem szól egy szót sem. — Vannak helyzetek, amikor .. . amiket.. úgy érzem, szétrobban a fejem. Tudja az ember, hogy nem jó, amit tesz, csak éppen képtelen mást tenni. Érted? Zsuzsa horgászik. — Vannak dolgok — folytatja a férfi — amiket nem lehet elfelejteni. — Vannak. — Látod! Ök hárman forszírozták ki, hogy az üzem elengedjen egyetemre. Ösztöndíjjal, érted? Sanyi, meg Laci olyan volt nekem, mint... most én menjek nekik? — Kiképeztek maguknak egy semleges államügyészt. sCak nem értem ... miért nem egy védőt? Balázs indulatosan az asszony felé fordul, de megfékezi magát. — Most már mindig így lesz? Ma öt mondatot mondtál. Már mint egy eszelős, számoltam egész nap. öt mondatot. — Mert ennyi mondandóm volt. — Miért? — A férfi felcsattan, azután ismét észbe kap. — Ahhoz a hülye bagolytömőhöz nekem semmi közöm. Én tudom, hogy bőnösök. De, hogy éppen én ... — Miért éppen terád bízták volna? — Mit mondasz? — Miért éppen rád osztották volna? Balázs kínlódva vállat vont. — Tudták, hogy barátok... voltatok? Hogy ötvenhatban együtt harcoltatok? Hogy együtt horgásztok, meg túrázunk a Dunán? — Lehet... nem tudom. — Miért terád bízták? — Ej ... ! — Majd én megmondom! Azért, mert bonyolultabb ügy ez, mint a hasonló, kisebb stílű dolgok. Mert ide nem elég, ha valaki tehetséges. Ide bátorság, meg kommunista hit kell. Mert itt igenis, bele kell harapni olyan kérdésekbe, amiket ennek az országnak, ennek az eszmének az érdekében, igenis, — egy kézmozdulattal elhallgattatja Balázst — igenis, meg kell oldani! Ezért bízták rád! Lehet, hogy vannak erre hasonlóan alkalmas emberek. De RÁD bízták. Te meg ellógtál, Balázs! A férfi néha közbevágna, de Zsuzsa elhallgattatja. És azután már nem akar közbevágni. Az a gát:r, az megadta neki a kegyelemdöfést. Zsuzsa horga nagyot rándul, az aszony kirántja a halat, és magához húzza. Balázs nem is veszi észre, magában kínlódik. — Neked lehet, hogy... igazad van. Igen. De én ... nem vagyok római szenátor. A bőréből pedig nem bújhat ki senki... Az asszony, aki eddig kezével lefogta a halat, hogy figyelhessen, gyűlölettel, égő szemmel mered Balázsra, gyűlöli, hogy a férfi csak ezt mondja, és ilyen tettre kényszeríti. Mert a halat ráteszi egy kőre, egy másik kővel szétzúzza a fejét, és vo- nagló szájjal, de meg nem rebbenő szemmel, odatartja véres kezét a megrettenő férfi elé. 20
