Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
Balázs felugrik, hitetlenül és rémülten mered a kezét lemosó asszonyra. Zsuzsa felkapja a halat, indul a sátor felé. Balázs tétován megy utána. Fönn, a gát tetején, ahol nyilván gyalogösvény vezet, ekkor elbiciklizik egy férfi. Balázs megáll, rámered, szemmel követi, amíg el nem tűnik a fák között. Arra a másik biciklisre gondol, aki azt mondta, „egy lányt, meg egy asszonyt nem lehet megismerni”. — Gyógyterápia. — mormogja maga elé. Zsuzsa félvállal visszafordul, s végignézi a mozdulatlan férfit. — Na? — kérdezi, s hangjában sem gúny, sem részvét nem csendül. — Mi lesz? ★ Késő este van már, tiszta az ég, fenn jár a hold is. A sátor közelében pattog a tűz, mellette felhalmozott gallytömeg. A fákon is levéltelen galy- lyak, nyilván az árvíz szárította ki őket. A sátor előtt hömpölyög a Duna. Rossz szó, mert vize sima, mint egy tó, egyetlen rezdülés, egyetlen kis hullám nem barázdálja fel. Balkézre folyó csillog, vagy egy holtág, itt szakad a Dunába. Az asszony benn van a sátorban. Eloltja a lámpát, már aludni készül. Balázs ül a tűz mellett, teát kortyolgat, nézi a lángokat, de nem a tűzre gondol. Néha ajkához viszi a poharat, és nem érzi a tea ízét sem, minthogy nem látja a tüzet. Hallgat, Zsuzsára gondol, aki tőle még sohasem tapasztalt megrendüléssel hallgatta azt a fogcsikorgató vallomását ott, Dunaújvárosban, aki azóta úgy jár, mint akit főbeütöttek, s íme, most alkonyaikor, ő ütötte főbe a halat. Nem hívta Balázst segítségül. „Hol voltál?” — „Gyógyterápi- án.”’ Amikor, az indulásnál keserű tréfával ő mondta ezt a szót, Zsuzsa nevetett, nem tudta, mennyire véresen komoly mondás volt ez, menynyire ki akart gyógyulni ebből a rettenetes ügyből, a volt barátaiból, azokból a falhoz lapító napokból, amikor vicsorogva olvasta, önmaga által önmagában elmondott védőbeszédeit összerombolva azokat az átkozott aktákat. Ki akart gyógyulni annak a felismerésnek a sokkjából, hogy nemcsak benne voltak, hanem, igenis, csaknem vezető szerepet játszottak ebben a vérre menő, és vérrel végződő ügyben. „Gyógyterápia.” És amikor ezt a szót Zsuzsától hallotta, bambán mosolygott, olyan süket volt, mint egy öszvér, nem hallotta ki, nem értette meg, hogy az asszony régóta és hajszálpontosan tudja, mi megy végbe benne, nyomon követte és alkalmazta ezt a szót. De miért? Mit élt át, mit látott, vagy hallott, ott a faluban, amíg körtéért járt? Furcsa. Nem is furcsa, több annál, riasztó. Nyolc éve élnek együtt, a feleségét tulajdonképpen ő szabadította fel paraszti félénkségéből, ő formálta vidám és az igazságért bátor emberré, s azt hitte, ismeri minden gondolatát. Hiszen minden komolyabb ügyében tőle kért tanácsot, hozzá fordult, olykor apró-cseprő gyerekpörökben is. Hiszen azt is tudja, hogy a felesége osztályában Geiszler Csaba a vízipálma felelőse, de le kell majd váltani, mert agyonöntözi szegény vízipálmát. Ezt is tudja. De egyetlen válságos pillanat, óra vagy nap kellett, és nem tudja, miért mondta a felesége ezt a szót: „Gyógyterápia” vagy „gyógyterápián”. Felkapta a fejét, testét hirtelen elöntötte a verejték, idegeit félelem lepte el. Mindig ez az érzés kerítette hatalmába először, ha számára érthetetlen jelenséggel találkozott, ezért csörgött a hátán a víz a „barátairól” felvett jegyzőkönyvek, ügyiratok és bizonyítékok láttán. Az erdőből erős, kérkedő, büffenő-morgó hangok hallatszottak. S azután távolabbról egy másik. Ez az elnyújtott, dallamtalan bűdülés végig- szállt a folyó felett, és hirtelen megszakadt. S azután távolabbról és közelebbről, mint az ég zengése, fenyegetőztek ezek a hangok. „Szarvasok”, könnyebbült meg, csak a szarvasok bőgnek. Félelme elmúlt, de megrendülése nem. Zengett az erdő. S ott, annak a holtágnak a túlsó portján, tőle vagy száz méterre egymásra találtak. Semmit sem lát ebből a bömbölő kihívásból, ebből a készülődésből, és igen, tisztán hallja már, ebből az öszecsapásból. Azon a parti füzek és fák övezte tisztáson megkezdődnek a nőstényekért vívott földrendítő harcok. És ő csak agancs-csapásokat, tülekedő lábak dobogását, fújtatását, és bőbülő nyögéseket hall. Megrezzen, mert ott áll mellette az asszony. — Még mindig nem feküdtél le? Miért nem alszol? — Hallod? — a párbaj felé figyel, nem tudja levenni a szemét onnan, pedig csak a sötét vizet és a fákat látja. — Hallod, hogy küzdenek? — Ne félj — az asszony hangjában végtelen lenézés — ne félj! Azok a másik parton vannak. Balázs szembefordul az asszonnyal, ott, a közelítő ősz páráitól egyre inkább elborított nagy víz artján, a tűz csak egymás ellen feszülő testüket világítja meg. — Mert én — mondja rekedten — én, ugye "zen a parton, a tunya békesség partján vagyok? — Te mondtad. — Elég volt! — Nem volt elég! — Az asszony visszarántja a karját. — Nem volt elég! Nem volt elég! — Mit akarsz te tulajdonképpen? Mit taposol engem? Mit értesz te ebből? Egyáltalán, te kis nyavalyás, hát én ... — Kis nyavalyás vagyok, de a te kis nyavalyás feleséged vagyok! Ezért utánad megyek, és kihúzlak innen! Ebből a részegségből! — Mit beszélsz? — Egyet tudok. Én így képtelen vagyok veled élni. Nélküled meg sehogy. Érted? Ezt tudom! — Ezt! Rikácsolni, mint egy papagáj, állandóan egy szöveget. Ez tudod. De azt, hogy nemcsak e§y nyúlszívű tanítónő, hanem ember vagy, és ezt nekem köszönheted . . — Nemcsak ez vagyok ám. ÉN vagyok. Érted! ÉN! És ÉN döntöttem. — Te? — Rákényszerítelek! — Te idegbajos vagy. Mit beszélsz itt összevissza? Az asszony keserű extázisbán, gyűlölködve ontja a szavakat. 21
