Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
— Igen. Én nem is szeretem. — De ugye te, az áldozatkész hitves, nekem, persze, nekem, hoztál. Alázattal köszönöm. Tudom én, mire megy a játék! A mintafeleség! Kikiabálta az előbbi beszélgetés zaklatottságát, már sajnálja, hogy ráripakodott az asszonyra. Zsuzsa nézte egy darabig, most leveti a melegítőt, indul be, a vízbe. Balázs elmosolyodik ma- szatos arcát látva, és békülékenyen kérdi. — Egyáltalán, hol a fenében mászkáltál? A víz fölé hajló Zsuzsa fölegyenesedik, visszafordul. — Gyógy terápián. Balázs nem érti, meglepetten rázza a fejét. — Miket találsz te ki! ★ A part itt meredeken szakad le a vízig, fönn ritkás nyárfák, két-három hatalmas jegenye. A csónak odasiklik a partszegéályhez, alkonyodik. Zsuzsa kiszáll, mászik felfelé a meredek parton, Balázs tartja a csónakot. Az asszony fölérve széttekint a vidéken. Távolabb valami holtág lehet, kinnrekedt vízfelület csillog. Messzi, benn a Dunántúlon, a láthatár szélén valami erdő sötétlik, egy víztorony gömbjén megcsillan a lebukó nap. A gát mellett, mintegy védelmet keresve, meghúzódva új kőépület áll, szénakazal, s egy lerogyott, összeroskadt ház árválkodik. Az asszony széttekint a vidéken, odább egy gulya vonul lassan hazafelé. A táborhely jó. A ritkás, fákborítot- ta partrészt legelőnek használhatják, mert füve olyan egyenletesen rövidre vágott, mintha fűnyírógép ment volna végig rajta. Zsuzsa a karjára csap, agyonvág egy szúnyogot, azután elmosolyodik. A kökénybokrok között izgatott mozgás van, s előbújik öt kis fekete malac. Egy csomóban állnak, riadtan bámészkodnak az asszonyra. Balázs lenn van a parton, benn ül a csónakban, s elgondolkozva nézi a nagy, lompos, sár- koloncokkal teleragadt, lógó emlőjű, rusnya anyadisznót. Az állat dühödten gázolja a sarat, rá sem pillant a férfira, megy fölfelé a parton. Balázs kiszáll, ekkor hallja meg Zsuzsa ijedt sikoltását. Egy pillanatra felkapja a fejét, azután lassan és komótosan — hol van már a csónak felborulásakor történt Zsuzsához-rohanás gyorsasága — felballag a táborhelyre. Zsuzsa remegve áll egy fa mögött, s nézi, amint a disznó ott turkál a sátor körül, szétfreccsenő nedves földdel szennyezi be a holmit. Balázs elzavarja az állatot, s ránéz az asszonyra. — Jaj — Zsuzsa a szívére szorítja a kezét — úgy megijedtem. — Egy koszos disznóval, azzal nem tudsz elbánni mi? — Zsuzsa megdöbbenve bámul a férfira — engem, engem szekírozni, azt lehet. Az asszony magához tért, hosszan vizsgálgatja a férfit. — Mit nézel? Mit mereszted a szemed? Ezzel lett volna félig akkora szád, mint... — Balázs — szólal meg halkan — nem velem van teneked bajod. ★ A kövezett, világos, nagy konyha asztalánál ülnek, fölöttük légypapír, rajta légyhullák tömege. A viaszosvászonnal letakart asztalon szalvétában kenyér, házikolbász, paprika. A tűzhely mellett, kezét öszefonva, vékony, középkorú asszony áll, szorosan lesimított haján kendő. Arcán zárkózott szomorúság. Az asztal mellett hárman ülnek, Balázs, a felesége, és egy őszes hajú, napbarnított, erőteljes, ötvenes férfi. Tempósan vág, tempósan teszi a szájába a falatot, tempósan eszik és szól. — Kutyavilág volt itt. Látták, mennyi víz kinnmaradt? — Hogy jöhetett az ki? Sehol sem látom, hogy a gát elszakadt volna. Nem is olvastunk róla. A férfi bicskát tartó kezével int az asszony felé. — Nem is úgy történik az, Hanem ahány árok, meg patakmeder van, azon mindenütt felvándorolt a víz. S azután itt van az a nyomorult buzgár. — Buzgár? — Az. Olyan az a buzgár, mint a gyáva ember. Akkor támad, amikor senki sem várja. Feltör a gáton, túl a mederből nyomja a víz, s átszivárog a talajon. — S erre is volt olyan? Az asszony megmoccan, a férfi egy pillanatra elhallgat, letámasztja a kezét az asztalra. — Volt. — Errefelé dolgoztak katonák? A férfi rápillant a kérdező Balázsra s tagadóan int. — Errefelé nem. Itt nem kellett. Itt a két falu népe tette a dolgát. — S jöttek? — Jöttek bizony. Merthogy mind a kettő lejjebb van, mint a Duna szintje. S ha itt valahol áttört volna ... Meg aztán a kijelölt községekből mindenünnen kellett jönni. Kötelező volt az.-—- Nem hallottam, hogy valakit bíróság elé állítottak volna. A férfi csendesen ingatja a fejét. — Mert akit lehetett volna, azt nem kellett. Akit meg kellett volna . . . — Azt nem lehetett? — Zsuzsa feszülten vár. A férfi ránéz, most fáradt az arca, csöndesen szomorú. Lassan int. — Azt nem . . . A tűzhelynél álló asszony szemét elönti a könny, kezével tétován arcához nyúl, a férje észreveszi, súlyos, szomorú pillantást vet reá. Az asszony megfordul, kezébe temeti az arcát, és kifordul a konyhából. Balázsék riadtan összenéznek. — Nem akartuk . .. nem akartam megbántani.. . — Maga nem bántotta meg. Szótlanul falatoznak, s akkor a férfi, láthatóan súlyos gondban, és éppen ezért ellenállni nem tudván tovább, az ablak felé pillant. — Odanézzenek! — Szemét végigj ártatja az összeroskadt vályogházon, melynek falai inkább sárhalmok már. — Az volt a réggi házunk. Még az én nagyapám építette. — És ez? — Ez? — tétovázik a férfi. — Ez az államé. Most egy hónapja lett készen. Az volt a miénk. 19
