Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
— Igen. — No, én nem mennék. — Magának másfajta van? — Nekem? Nincs énnékem semmilyen. De ha még lenne, azzal se mennék ki. S maguk csak úgy kirándulnak? — Igen. — Hát... jó lehet. — Ebben a melegben . . . fürödni se szoktak itt? — Hát, ki hogy. Inkább csak a gyerekek. Meg nyáron nem felnőtteknek való ez. — Hanem — Balázs elneveti magát — télen? Miért? — Nincsen rá érkezés. — Ej, dehogyis nincsen. Szakít egy kis időt, lejön, s megmártózik. — Nem való — csóválja a fejét a másik. — Miféle ember az, ki, hogyha dolga van, lubickolni megyen? Balázs fél térden, dermedten nézi. Amaz még mosolyog, beszél, kezével széles gesztust tesz, de Balázs nem hall semmit, csak a tátogó, mosolyra vonuló szájat látja, s a kalap karimájához érintett bütykös ujjat. ★ Zsuzsa végignéz a falu hosszú, üres, néptelen utcáján. Az út két oldalán gesztenyefák vannak, a nap szinte lángol, ember sehol. Ránéz a kezében tartott cédulára, s megáll egy nagy, szürke- palánkos porta előtt. A repedezett kapun kis zománctábla, rajta kutyafej, alatta a fölírás: „Vigyázz, a kutya harap!” Kopog. Semmi. Egyre erősebben kopog, azután már öklével is megdöngeti a kaput, de bent nem mozdul egy porszem sem. Lenyomja a kilincset, a kapu kinyílik. Meghökken, és gyorsan visszacsukja. Szepegve áll. Azután még egyszer bedugja a fejét a kapun, aggódva pislog. A nagy, üres udvaron kétkerekű kordé, hátrább disznóólak, és gazos veteményeskert. A kertben gyümölcsfák, az egyiken sárgapiros körték. Összeszorítja a száját s bemegy az udvarra. Minden lépése csupa feszültség, várja az előtűnő borjúnyi szelindeket. Nem moccan semmi. Hátra kerül, a ház tornácos részére. Az aj - tón lebegő, lepedőből összetákolt légyfogó függöny. Néha meg-meglebben. A függöny mögül tiszta, görnyedt kis öregasz- szony lép ki. — Jó napot, néni. — Jó napot. — Az öregasszony figyelmesen szemügyre veszi Zsuzsát, hasán összekulcsolja a kezét, és vár. — Alig mertem bejönni az udvarba. — És miért, ha szabad megkérdeznem? — Hát... én félek a harapós kutyától. — Kutyától? A néni körülpillant, észbe kap. — A tábla miatt, ugye? Nincsen nekünk kutyánk, akkora se, mint az öklöm. — Hát akkor — Zsuzsa bámészkodva néz — miért van kinn a tábla? — Hát, mert volt. Most meg a nagyobbik lá- nyomék ígértek egy kölyköt. — De hát az nem harap. A néni bólogat. — Ügy-a. De majd megnövekszik, s akkor majd harap. — Az igaz — mosolyog Zsuzsa — tetszik tudni, hallottam, hogy van körte, eladó. — Az van. — mondja a néni elégedetten — termett hálisten, jócskán. — Vagy két kiló kellene. — Lehet, kedves. — Hát akkor .. . hol? — Hát... ott, a fán. Zsuzsa elhűlve nézegeti a körtefát, amelynek tetejében sárgállanak a gyümölcsök. — És hát, hogy szokták szedni? — Hogy? Körteszedővel. — No! — De most nincsen itthon. A nagyobbik lá- nyoméknál van, ők is szedik. De van itt lenn uborka. Zsuzsa bosszankodva is, nevetve is nézi a nénit. — Tessék mondani... a nagyobb lánya nem a hajóállomáson dolgozik? — De, éppen, hogy ott. Honnan tudja, lelkem? — Hasonlítanak. Akkor majd felmászok. — Fel-e? Az igaz, lánykoromban én is megtettem akárhányszor. Csak még ez a fa sem volt akkor ekkora. S annyira szereti a körtét? — A férjem szereti. — Zsuzsa mászik fölfelé, a néni csípőre tett kézzel nézegeti, s folytatja a beszélgetést. — Látja-e, mit meg nem tesz egy asszony. ■— Zsuzsa kidugott nyelvvel tapogatózik végig az ágakon, nyújtózva szedi a körtét, arcát összema- szatolják a poros faágak. — Az ura szereti, maga meg egy-kettő, csak fel a fára. He! — Alig láttam embert. Olyan kevesen laknak itt? — Sok itt az ember, lelkem. Csak ugye, dologidőben, mind kinn van a mezőn. Jó is, hogy most jött, mert hogy mindjárt megyek az ebéddel utánuk. Ott van az uram is, meg a két vejem. Meg a kisebbik lányom is. Ilyenkor kinn is hálnak. — S nem fél ebben a nagy házban egyedül, néni? — Én-e? Nem félek én semmitől se. Jöjjön csak valami garázda személy, fejbevágom a kapával. Tudja-e lelkem, mikor még fiatal voltam, s az uram kocsmába keveredett, hát utána mentem, s kihúztam a sok részeges közül. Én még meg is vertem. Zsuzsa megfordul, hosszan nézi a kis öregasz- szonyt, és mosolytalan arccal leszakít egy körtét. ★ Balázs komoran, idegesen nézi a vizet, cigarettázik. A Duna zölden fodrozódik, túl, a másik part mellett sirályok csapnak a vízre, fehér testük megvillan a fényben. Hirtelen oldalt pillant, rámered a megérkező Zsuzsára. — Azt hittem, már sose kerülsz elő! — Nézd — mutatja az asszony a szatyrot — körtét hoztam. Neked. — Nekem! 18
