Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Egy finn szobrász Magyarországon
Merse Pált és Lechner Ödönt nevezte meg, róluk így ír: „Lechner szívesen elüldögélt az ablak mellett, nézegetve a jövő-menő szép fiatal hölgyeket, akiknek a látása esztétikai örömet szerzett neki. ö volt az építészek legismertebb nesztora, aki sok .nagy épületet tervezett. Egészen sajátos, a magyar népművészeten alapuló stílusa volt. Régi kézimunkákból ismert díszítőelemet alkalmazott, ezért az ő épületei túl cifrának hatottak. Mikszáth mondta egyszer, hogy a Lechner építette nagy Iparművészeti Múzeum és Iskola olyan, hogyha a cigányoknak királya lenne, akkor bizonyára ilyen palotát építtetne magának. Az öreg Szinnyei-Merse pedig egyike volt Európa első plein air festőinek, akik tárgyukat a szabad természetből merítették. A francia mesterekkel egyidejűleg, de tőlük teljesen függetlenül olyan szép műveket festett, amilyeneket a magyar művészet még nem produkált. Megelőzte korát, de itthon legszebb műveit is oly mértékben kritizálták, hogy évtizedekig még ecsetet sem vett kezébe, míg azután végre ismét munkához látott. A csodálatos az volt, hogy korábbi frissességét megőrizte és még sok éven át becsületesen dolgozott. Most mindennap eljár a kávéházba, jól érezte magát a fiatal művészek körében. Ebből a társaságból vált ki később az a kitűnő csoport, amely a Szinnyei-Merse Társaság nevet kapta. Külön kiállításokat rendezett és a modern művészet vezető orgánuma lett”. Érzékeny pontosság jellemzi e véleményeket, külön értéke nemcsak Mikszáth ítéletének feljegyzése, hanem az, hogy Liipola milyen hiánytalanul látja Szinyei jelentőségét. Nemcsak kontinentális értékeit, hanem azt, hogy az ő esetében művészi folyamatról van szó és nem visszaesésről. Dokumentumértékű mindaz, amit Márk Lajosról, Kisfaludi-Stróbl Zsigmondról, Kernstok Károlyról, Glattner Gyuláról, Magyar-Mannhei- merről és kiemelten ír Rippl-Rónai Józsefről: ,A törzsvendégek régi csoportjához tartozott még Rippl-Rónai József is, aki Magyarország egyik legeredetibb festője volt. Hosszú időt töltött Párizsban és olyan stílust sajátított el, ami a francia mesterek sokat ócsárolt stílusára emlékeztetett ugyan, de azért mégis az ő egyéni stílusa volt. Erős színeket használva széles kontúrokkal rajzolt, nem törődve a formákkal. Különösen a pasztellképei kiválóak. Külön kiállításokat rendezett, amelyen a közönség eleinte jókat nevetett, de azután kezdte felismerni bennük a mester egyéni kéznyomát. Lassanként a magyar művészek élvonalába került”. Nemcsak azért izgalmasak e sorok, mert láttatják egy tekintélyes külföldi szobrász sajátos véleményét művészi eredményeinkről, hanem azért is, mert tükrözi a művészeti élet századfordulós közállapotait s benne az általános tendenciát, azt, hogy az újítóknak minden időben először a nevetés dukál és csak később az elismerés, így Rippl-Rónainak is. A közvélemény csak fokozatosan pontosítja ítéletét. Így írja le Yrjö Liipola a budapesti művészélet hétköznapjait fontos adatok kíséretében: „A Japán Kávéházban nem volt zenés hely, ott nem voltak cigányok. A társalgás főleg a művészetekről folyt, megvitattuk az új irányzatokat, ki-ki ledorongolta, vagy védelmébe vette őket. Ámbár a művészek legnagyobb része a modern irányzatok híve volt, azért egyetlen irányzat sem kötötte le őket. Ebben az időben az új művészetet Gauguin és Courbot jelentette. „Pontos képet kapunk a vitákról és a tájékozódási pontokról, a kedélyes, kollegális hangulatról. Ma már túlhaladottnak tűnő, akkor reális sirám is belopakodik Liipola könyvébe, mely a művészi közhangulatra mutat jellemző vonást és az uralkodói passzióra: „Donáth Gyula állandóan panaszkodott, hogy Ferenc József császár sohasem jön el megnézni a műtermét, noha olykor-ölykor elment a vele egykorú Stróbl Alajos és Zala műtermébe. Ferenc József ugyanis minden télen néhány hetet Budapesten töltött és néha benézett a legismertebb művészek műtermébe”. Beszámol a Fészek köznapi életéről, arról, hogy a festők és szobrászok műveket adományoztak az intézmény részére, és arról, hogy üdítő, vidám klubélet folyt termeiben. Érzékletesen ír Molnár Ferencről, akit közelebbről ismert. Idézem: „A legnagyobb bankettet a Fészekben Molnár Ferenc tiszteletére rendezték. Híres színdarabja a „Liliom” nagy sikert aratott és ekkor álarcosbált rendeztek, amelyen minden résztvevő olyan kosztümben szerepéit, amely a színdarabban előfordult. (Molnár, aki már hosszú idő óta az Egyesült Államokban élt, igazi bohém volt. Éjjel élt és alkotott, nappal pedig aludt. Néhány évig egy villában laktam vele és megfigyeltem, hogy az ágyneműjét csak délután négy óra után tették ki az ablakba szellőztetni”. 4 Liipola: Férfi akt
