Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Egy finn szobrász Magyarországon
Hasonló precizitással írja le Yrjö Liipola a szolnoki művésztelep életét az 1910-es években. Plasztikus a bevezető is: „Szolnok jellegzetesen alföldi város, házai általában alacsonyak. Körötte szuny- nyadnak a nagy magyar alföld beláthatatlan gabonaföldjei” Említi a Tisza-parti Stőgermayer vendéglőt, ahol hitelbe is adtak ebédet a festőknek, Frecskay, akit Fröcsöknek becézték, 1500 menüvel tartozott. A társaság megelevenedik Liipola hangulatos jellemzésében, mintegy megadja a művek és értékek emberi hátterét: „A csoport lelke az ismert középkorú festő, Fényes Adolf volt, akit a fiatalabbak nagyon szerettek, mert mindig jól érezte magát a fiatalok társaságában és részt vett valamennyi csínyükben. A fiatalok általában őt Fényes bácsinak szólították. Mindig vidám volt és csak akkor komolyodott el, ha a fiatalok közül valaki a munkáját mutatta meg vagy tanácsot kért tőle”. Pompás jellemzése ez nemcsak Fényes Adolfnak, hanem egy helyes, mértékadó emberifestői magatartásnak. így folytatja a finn szobrász a szolnoki helyzetképet: „Faragó Gézát, a vézna, nagyorrú rajzolót és festőt sohasem lehetett szomorúnak látni. Mindig kész volt a csínytevésre és karikatúraszerű lénye már puszta megjelenésével is jókedvre derítette a többieket. Senki sem tudta olyan jól az akkor divatos táncokat miint ő, és másokat is pompásan tudott utánozni.. . Jávor Pál magas és vállas legény volt, csak a mozgásában félszeg. öt jó pajtásnak tartották, noha nem találta fel a puskaport. Véleményét állandóan változtatta, és mindig annak adott igazat, akit utoljára hallott.” Mindez nemcsak friss megfigyelés, hanem hozájárulás Yrjö Liipola részéről a magyar művészettörténelem adattárához. Szavakkal írt krétarajz Pólya Tibor vázlata is: ,,A legfiatalabbak csoportjához tartozott a szolnoki Pólya Tibor, mindig tele ötlettel a csínyekre, és mindig gondtalan, akár volt pénze, akár nem. Arról volt híres, hogy még véletlenül sem mondott igazat, s ha a pumpolást díjaznák, egész biztosan megnyerte volna a világbajnokságot”. Yrjö Liipola a magyar és a szolnoki művészéletet egyaránt vidámnak értékeli, s ez egy kicsit a kor jellemzője volt, az utolsó könnyed pillanat, mosollyal telített évtized minden problémája ellenére is a két világháború és a forradalmak előtt. Megemlékezik a szolnoki művésztelep pesti vendégeiről, leírja a szüntelen ugratásokat, mely Lech- ner Jenő és Frecskay között zajlott le. Optimális állapotokat ír le Budapesttel kapcsolatban úgy, hogy előnyösebbnek ítéli helyzetét Európa más fővárosaival szemben, megragadja jellegzetességeit is, említi pompás borait, az „öreg diófa”, a „Kakuk” és a „Márványmenyasszony” kisvendéglőket. A gasztronómia dicsérete mellett leírja a magyar szokásokat. így ítél: „Ha összehasonlítjuk Budapestet Béccsel, el kell mondani, hogy az előbbi városban már érződik a kelet hatása, az életritmus izgatottabb, hevesebb és az utca képe is egy kissé más, mert a vidékiek tarka ruhája ezt változatosabbá teszi’. Remek megfigyelés, olyannyira az, hogy Yrjö Liipola nemcsak a két város közötti pezsgő, ritmusbeli különbséget észrevételezi Budapest javára — van valami ritmikai egyezés Párizs és Budapest között —, hanem a színkavalkádot is érzékeli, a színnyüzsgést, s bár nem említi, de ezt a saját Helsinki-nézőpontjából teszi, hisz ott ma is a színkezelést illetően egysíkúbb a nők öltözködése, a fehér és kék főszínekre korlátozódik. Figyelemre méltó Liipola következő megállapítása is: „A közlekedési eszközökben is nagy különbség mutatkozott, mert Budapesten ekkor még nem volt annyi autó, mint a többi nagyvárosban. A lovas járművek gyakoribbak voltak, ami nem csoda, mert Magyarország lovas ország”. Elgondolkodtató, hiszen Bécs- ben ma is van romantikus hangulatot keltő fiák- ker, nálunk kiveszett. Éppen Budapest kedvező domborzati adottságai révén indokolt lenne a tömegközlekedést bővíteni állandó, negyedórás hajójáratokkal Kővágóhíd és a Margitsziget, Árpád- híd között, felújítani a lóvasutat Zugliget térségében és megépíteni a „Siklót” a Lánchíd budai hídfőjénél. Ezzel fővárosunk tovább szépülne és Európa legváltozatosabb közlekedési rendszerét is gyakorolná, annak muzeális — fiákkeres, lóvasutas, póni lovas — megoldásaival és változataival, bevonva e térségbe a Városligetet is. Nemcsak a tömegközlekedés javulna, hanem játékos elemek is növelhetnék népünk közérzetét és idegenforgalmunk érdekességét. S egyúttal ez a régi hagyományok egészséges megújulását is jelentené. Időszerű a korrekció ezen a téren. Yrjö Liipola könyve más téren is akaratlan tanácsokkal szolgál. így ír: „Alig akad másik világváros, amely olyan pompás gyógyfürdőkkel dicsekedhetne, mint Budapest”. Űj szállodáinkban gondolnak erre, de fővárosunk fürdőjellegét indokolt még tovább fokozni, ez is fokozná vonzerejét. Yrjö Liipola nemcsak a magyar—finn barátság rejtélyes nagy alakja, aki mindmáig jórészt ismeretlen közvéleményünkben, hanem a magyar művészettörténelem elfelejtett és felismerésre váró személyisége, akinek szobrai nemcsak Helsinkiben, Turkuban, Tamperében láthatók köztéren, hanem számtalan magyar múzeumban és magán- gyűjteményben várják katalogizálásukat és felfedezésüket. Jellemző az is, hogy a Helsinkiben felállított „Diana” szobrának az öntését a budapesti Krausz-öntödében végezték és ezt a talapzaton olvasni is lehet. Ha számbavesszük a magyar—finn barátság nagy apostolait mindkét oldalon, akkor hosszú a névsor Sajnovics Jánostól, Szinnyei Józseftől, Reguly Antaltól, Lakó Györgyig, Zsirai Miklósig, Ortutay Gyuláig, Kodolányi Jánosig, Vikár Béláig, Képes Gézáig. Ide sorolhatjuk a gödöllői magyar szecesszió kiemelkedő képviselőit, Kőrösfői-Kriesch Aladárt, Nagy Sándort, Remsey Jenőt, Thoroczkay-Wiegand Edét, Koron- ghy-Lippich Eleket, Majovszky Pált és az Yrjö Li- ipalo műveit fordító Kriesch Tamást és annak fiát, Kőrösfői-Kriesch Aladár unokáját, Kriesch Györgyöt is. A finn oldal is tekintélyes, mély a népünk iránti rokonságot és barátságot ápolta, közülük említhetjük meg Otto Donnert, aki 1872- ben az Őrségben kutatott, Akseli Gallen-Kallelát, Arvi Jarventaust, aki a 30-as években verset írt a magyar néphez, Petőfihez, Debrecenhez és Gulyás Pálhoz, továbbá Eira Pentinnet és Kaarina 5
