Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Egy finn szobrász Magyarországon
dítja magyar nyelvre, így egy fontos művelődés- történeti dokumentummal lettünk, leszünk gazdagabbak. Yrjö Liipola finn szobrászművész Koskiban született, 1881-ben szüleinek nyolcadik gyermekeként. A turkui művészeti iskola elvégzése után szobrászi tanulmányokat folytatott Berlinben, Stockholmban, Párizsban és Firenzében. Európai lett és finn maradt, művészete is az európai realizmus törekvéseinek egyeztetéséből vált klasszikus finn mértékké. Fogalmazási értékrendje leginkább Vedres Márk itáliai örökségeket folytató tisztaságához hasonlít stilárisan is, minőségben szintúgy. 1904-ben érkezik Budapestre, ahol évtizedeket tölt. Kallós Ede és Zala György műhelyében dolgozott, később Kisfaludi-Stróbl Zsig- mond tanítványa lett, a szolnoki művésztelepen. Miközben Ady és Bartók nemzedéke Párizsban tájékozódott, addig Budapest is a művészi irányválasztás nemzetközi iskolája lett, hiszen ebben a környezetben orientálódott, szerzett bizonyos alapokat és tanulságokat a svéd Belmonte, a jugoszláv Dobrovic Petar és Mestrovic, Nagybányán, Técsőn, Szolnokon számtalan orosz, lengyel, osztrák festő és a finn Liipola is. Finoman árnyalt kisplasztikájával, mely a „Leselkedő” címet viselte, már egy 1905-ös hazai tárlaton is szerepelt, ma a Szépművészeti Múzeum modern szoborgyűjteményében szerepel. Csaba József adatközlése szerint kisbronzai, így a „Bogarászó”, a „Kétség- beesés” és a „Sebesült” Budapesten található, annak idején az Iparművészeti Társulat vásárolta meg. Szemere Árpádot ábrázoló portréja az Operaház tulajdona és a „Székely erdei munkás” is valahol lappang, miután eredetileg a budai várba került. Megtanult magyarul és feleségül vette a magyar Förster Marát. Már 1906-ban ő lett a szervezője és tolmácsa Magyarországon a finn Suo- men Laula kórusnak. Ügy lett századunk egyik legnagyobb finn szobrásza, hogy közben irodalmi működésének főtermókeként finnre fordította Móricz Zsigmond „Légy jó mindhalálig”, Gárdonyi Géza „Egri csillagok”, Mikszáth Kálmán „A vén gazember” és Herczeg Ferenc „Gyurkovics lányok” című regényeit, kiadta az „Avrinkoista Unkaria” (Verőfényes Magyarország) című könyvét és a többszáz oldalas, bőségesen illusztrált „Vaellusvuosiltani” kötete is hazánkról szól ugyanúgy, mint a Kriesch Tamás és Kriesch György által fordított „Mustelmia” (Emlékeim) címet viselő útirajz. Ez a munkája 30 fejezetből áll, tartalmazza az otthoni környezet leírását, első külföldi utazását, itáliai tartózkodását. Külön fejezetet szentel Firenzének és Rómának. Könyvében foglalkozik a Finnországba való visszatérés időszakával, utána a magyarországi évek számbavétele következik. Más-más ciklusban számol be Budapestről, a kőrösfői kirándulásról, a szolnoki művésztelepről, a finn dalkultúra magyar- országi fogadtatásáról. Elemzi azt, hogy milyen a magyar művészek élete és hiányok nélkül leírja Akseli Gallen^Kallela budapesti tartózkodását, akit hazánkban ismer meg. A század egyik legnagyobb finn szobrásza a század legnagyobb finn Liipola: Férfi arcmása festőművészét. Ír más finn vendégek magyarországi érkezéséről, bemutatja budapesti modelljeit, hosszasan elemzi a magyar—finn rokonságot. Beszámol a könyvben pécsi tartózkodásáról, házasságáról, többször megszakított magyarországi tartózkodásáról 1904 és 1934 között. Arról, hogy innen Páriizsba, Firenzébe, Berlinbe utazott rövid időre, részletesen tartalmazza a hosszú kiadvány itt töltött életének, szobrászi munkásságának utolsó évtizedét, Szabó Dezsőről kialakított véleményét és azt a segítséget, amit az első világháború után szervezett az árva magyar gyerekeknek. Helsinkiben 10 ezer svájci frankot és hasonló értékű ruhaneműt gyűjtött részükre. Nem érintem írásomban Yrjö Liipola könyvének azon részletét, melyben beszámol Akseli Gal- len-Kallela magyarországi tartózkodásáról, hiszen ezt részletesen bemutatta Kriesch Tamás a Művészettörténeti értesítő 1979. számában, Kriesch Tamás fordításának kéziratban maradt részét ismertetem. Tény, hogy Yrjö Liipola bejáratos volt a magyar művészi berkekbe, rendszeresen járt a Japán kávéházba, részletesen leírja a Fészek klub létrejöttét, mely ingyen vacsorákat adott nélkülöző festőknek, színészeknek, íróknak, s ezzel szociális missziót teljesített. Könyvének 13. fejezete tárja fel azt, hogy „Hogyan éltek a művészek Magyarországon az I. világháború előtt?” Erre válaszol tárgyilagosan Yrjö Liipola, a Japán Kávéház nézőpontjából. A törzsasztal nagyjainak Szinnyei3
