Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 4. szám - KÖNYVESPOLC - Cseh Károly: Fényben hazafelé; Puszta Sándor: Cinkenyom
ség igazi tagjainak és képviselőinek, és az érdekeiket képviselő szokásjog is efelé közeledhetett már, ha erről közvetlenül tudósító források nem maradtak is ránk. E vitathatatlan, teljes értékű nemzetségi tagságot élvező személyek száma már nálunk sem lehetett nagy a honfoglalás korában, és nemzetségenként nemigen haladta meg a 100—200—300 főt. A fentiekből következik: miután a nemzetség több évezreden át fennálló szervezet (társadalmi intézmény), nem lehet minden korra és minden területre egyaránt érvényes meghatározását adni. Egyetlen biztos eleme — szerintem —, hogy leszármazáson alapuló rokonsági csoport, de feltétlenül más az ős-, ó- és feudális kori, illetve azonos időszakban mondjuk az afrikai, ázsiai vagy amerikai nemzetség. Bizonyos, hogy vérségi alapon jön létre, de már a korai időkből sem zárhat ki a tudatos szervezés szerepe és a területi elem sem, hiszen hogyan magyaráznánk különben a nemzetségi tulajdont, mint a közösségi tulajdon első, „természetadta” formáját. Arra a kérdésre, vajon a feudális nemzetségek (legalábbis részben) folytatásai-e a honfoglaláskori nemzetségeknek, a nemzetségek egy részének vonatkozásában igennel felelhetünk. Ezt a feltevést erősíthetik meg Gerics József kutatásai is, miszerint XI—XII. századi forrásaink ismerik a nemzetség fogalmát és erre változatos terminológiájú (progenies = származás, nemzetség; propago = ivadék, utódok; prosapia = nemzetség, törzs, család; genus = születés, származás, törzs, nemzetség) van (Gerics József: A Tátony nemzetségről. Történelmi Szemle, 1966. 1. sz„ 6. 1.), illetve határozottan szögezi le: „A XI—XII. században a nemzetségi kapcsolatok elevenen éltek, kinek-kinek a nemhez tartozása köztudott lehetett, a genus tagjai okleveles rögzítés nélkül is jól ismerhették egymást, számon tartották atyafiságukat” (Gerics József: Krónikáink néhány geneológiai vonatkozásáról. Irodalomtörténeti Közlemények, 1967. 5—6. sz., 590. la.). Természetesen igaza van Kristó Gyulának, amikor arról ír, hogy a nemesi nemzetségek kialakulásának korát a XIII. századra kell tennünk, ám hirtelen megszületésről mégsem beszélhetünk, és erősen vitathatónak tartom, hogy a feudális (nemesi) nemzetségek egyetlen ismérve volna, hogy tagjai „a feudális uralkodó osztályba tartoznak” (50. 1.). Marx írja: „Az ember anatómiája a kulcs a majom anatómiájához”. (Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. Marx és Engels válogatott művei, II. Bp., 1975. 48. 1.) Ennek analógiájára nyugodtan mondhatjuk, hogy a honfoglaláskori és a még régebbi magyar nemzetségek megismeréséhez a nemesi nemzetségek megismerésén keresztül vezet az út. A nemesi nemzetségek tanulmányozása, minél alaposabb megismerése, elsőrendű feladat. Ha egyetértünk Kristó Gyulával abban, hogy a „feudális genus története sem más, mint egy fejezet a feudális uralkodó osztály históriája köréből”, hozzáteszem: az egyik, talán legfontosabb fejezet. „... Lehet-e — teszi fel Kristó a kérdést — a X. századi magyar nemzetségekre... olyan nagy horderejű elméletet építeni, mint a magyar vármegyék nemzetségi eredetének elmélete?” (49. 1.) A kérdésre csak kérdéssel felelhetünk. Miben lássuk a magyar megye történeti elődjét, ha nem a magyar nemzetségi szervezetben (ha hűek akarunk maradni Marx és Engels tanításaihoz) ? Nem kevésbé fontos darabja a kötetnek A X. század közepi magyarság „nomedizmusának” kérdéséhez c. tanulmány. Ügy vélem, nem veszi rossz néven a szerző, ha bátorkodom megjegyezni: annak eldöntéséhez, vajon „nomád” nép volt- e a magyar a X. század közepén, mindenekelőtt az tisztázandó, milyen állapotokat kell (lehet) nomádnak tekinteni. Történészek, társadalomtudósok általában mint a világ legtermészetesebb, mindenki számára érthető, sőt teljesen magától értetődő fogalmáról beszélnek a nomád- ságról, holott távolról sem egyszerű és a nemzetközi szakirodalomban sem kellően tisztázott, mi is végeredményben a nomádság. Sz. D. Szakazkin, a neves szovjet történettudós pl. kritikai észrevételek nélkül idézi Kaufman orosz tudós véleményét: „A tisztán nomád életmód az, amelyben a gazdaság kizárólag csak az állattenyésztésen alapszik, a jószágot egész évben a szabadban legeltetik, nincs sem földművelés, sem szénakaszálás” (Sz. D. Szkazkin: A parasztság a középkori Nyugat-Európában, Bp., 1979. 92. 1.). Bárki beláthatja, hogy a nomádságnak ez csak egészen kései formája lehet, amely meglehetősen fejlett munkamegosztást feltételez. Félreértés ne essék: az idézett példával nem Kristó Gyulát kívánjuk bírálni, csupán a nehézségre szerettünk volna utalni, amely az ilyenfajta vizsgálatoknál már akkor jelentkezik, amikor az első lépést teszi a kutató. A magam részéről csak a legnagyobb örömmel tudnám üdvözölni, ha nagy tudását és felkészültségét felhasználva, Kristó Gyula vállalkozna a nomádság történeti kérdéseinek tisztázására. A harmadik dolgozat, amelynél ezúttal még időzni szeretnék, a Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Ano- nymusnál. Számomra teljesen meggyőző az a magyarázat, amit Nyesztor volohjairól ad, és az így fogalmazott konklúzióval is egyetértek: „A történeti körülmények tehát csak azt a magyarázatot engedik meg, hogy az orosz krónika Duna-medencei voloh- jaiban IX. századi frankokat lássunk.” (163. 1.). Az sem képezi vita tárgyát előttem, hogy Anonymus blakjai vlachok. Ám abban, hogy „Anonymus vlach- jain csakis románok (románii) értendők” (188. 1.), a leghatározottabban kételkedem. Vélekedésem (minthogy külön soha nem foglalkoztam a kérdéssel, mintegy kapásból) a következőkre alapozom. Jóllehet távolról sem tekintjük kielégítően tisztázottnak a vlach szó történetét, tudjuk, hogy a XI. századtól pásztor (ti. vladh-pásztor) jelentése mutatható ki [Gáldi László—Makkai László (szerfc.): A románok története, különös tekintettel az erdélyi románokra. Bp. é. n. 42. 1.] A magyarországi forrásokban a vlach (valadh) név még a XVIII. század eljén sem jelent egyértelműen románt. Esetenként gondos mérlegelést kíván, vajon románokra, ruszinokra, vagy egyáltalában kikre kell gondolnunk, ha a vlachokról történik elmíités a forrásokban. Kniezsa István írja: „A Gömör megyei és nyilván a többi valaoh telepek a Felvidéken kárpátukrán nemzetiségűek. Ez a történeti adatokon kívül a családnevekből is kétségkívül kitetszik. A valaoh telepeken román nevet nem lehet találni (Kniezsa István: a magyar és szlovák családnevek rendszere. Kéziirat. Bp. 1965, 63. 1.). Az is igaz, hogy Szikszai Fabricius Balázs a XVI. század végén a valachus szóit már nemzetiség jelentéssel oláhnak szótározza. (Szikszai Fabricius Balázs tatin— magyar szójegyzéke 1590-ból. Közli: Melich János. Bp. 1906. 100 1.) Számos jel utal arra, hogy a románokat, illetve a Vlachok közül azokat, akik a román éthnosz- hoz (nemzetiséghez) tartoztak a geta név, illetve származékai alatt kell keresnünk. Figyelemre méltó ebből a szempontból, hogy Calapinus a Geticus jelentését Oláhországból raíó-nak adja meg (Calepinus latin— magyar szótára 1585-ből. Sajtó alá rend.: Melich János. Bp. 1912. 135. 1.). Molnár Albert Didtionaroumá- ban a getae — oláhok, geticus = oláhországi) I. köt. Norinbergae, 1644, 427. 1.). Pontot téve megjegyzéseim után, nem szükséges hangsúlyoznom, hogy a legnagyobb mértékben is gondolatébresztő művel állunk szemben. Tanulmányozását tehát csak jószívvel és legmelegebben ajánlhatom mindazoknak, akiket érdekel az Árpád-kori magyar történelem. Kávássy Sándor Fényben, hazafelé Puszta Sándor: CINKENYOM Zsoltáros hangú, lélekmélyből fakadó verseivel lep meg bennünket újra Puszta Sándor nemrégiben megjelent — sorban a tizenkettedik — kötetével, a Cinkenyom-mai. Az Öszikék korszakát élő költő visz- szatekintése eddigi életére — immár „bibliai föld”- jére érve — fogalmazhatjuk meg mostani könyvének 63
