Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 4. szám - KÖNYVESPOLC - Pécsi István: Berkesi András: Vallomás
lényegét. Az öregség gondjai, bajai nem nehezednek rá annyira, mint a vele egykorúakéra. Hite átsegíti a mindennapok buktatóin. Megtette azt. — és emberhez méltóan — amit tennie kellett. Ezért tud derűs bölcsességgel szólni; alázatosan meghajolni a földi élet törékeny csodái és isten előtt. Nem készül már nagy dolgokra, fölmérte lehetőségeit. Reménye és jövője: csak békés hazatérés lehet az esti fényben. Békességért és fényért fohászkodik hát: „mibe hazatérek adj fényt majd az estnek”. Mintha Arany mí- vességét, tisztaságát és Rilke lázas istenkeresését, modernségét ötvözné énjében magas hőfokon. Nála még a tisztelet valódi tiszteletet jelent. Aranynak versben állít emléket (Estikék), Rilkét pedig annyira tiszteli, hogy szinte vesz át sorokat, motívumokat, s helyezi saját környezetébe: „Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren” — „napórámra fektesd végső árnyad”; „Die letzte Süsse in den schweren Wein” — „csepentsd szőlőmbe végső zamatod” (Végső) Mint a jó földbe vetett mag, úgy a vers is, kicsírázik és aranyló kalászt érlel. Bibliai motívumok sokaságát használó költő Puszta Sándor. Nem szokványos szereplíráról van itt szó. nem pózol — hivatása miatt. sem. Nem keres külső megjelenési formát, mert a forma — a tartalomtól elválaszthatatlanul — benne rejlik; s ezt vetíti ki Kimondott szavainak glóriája van, sugárzósa nem tűri a legkisebb porszemet sem. Átlényegíti a tárgyakat, jelenségeket; majdnem minden versében él az antropomorfizációval. Látható metaforái megtelnek áhítattal és bűvölettel. A „kölyök-hajnal”, a hóra borulva fejét emelő rózsafa, a márciusi glóriával égre lépdelő nap a kikeleti ébredést; a havat-szivárgó vadlibák, a fakeresztre szitáló hold, a fák arany váll-lapjait szaggató ítéletidő az őszt jelenítik meg, mintha a költőnek nem is lenne köztes állapota, mert nála ez a köztes már ponttá sűrűit. Megtalálta lénye arkhimédészi pontját, csak ő nem kilökni, hanem magához szeretné ölelni a földet; mielőtt — hogy visszautaljak Arany Jánosra — kévébe köti az isten. Lényegében erre a pólusra épül az egyébként sokszínű kötet. Lírájában a hajnal szimbolikus értelmű, valami újnak — esetleg földöntúlinak is — a kezdetét jelenti. A vallásban állandóan visszatérő fényjelenség benső ragyogásával fonódik egybe s mégsem válik misztikummá. Ebben a sajátságos fényben a költő hasonlatos hátrafelé lépkedő emberhez. A megtett utat nézi s ebből próbálja kiszámítani a még rávárót. S hogy el ne botoljon idő előtt: fohászkodik Ö is a Sein nachdem Tod, a halál felé létezés útját járja, mint az egzisztencialisták, csak nem hisz a pusztulásban. Ellenkezőleg; emberi értékeinket akarja átmenteni. Így próbál jelet hagyni; akárha csöppnyi cinkenyomnyit is. Életigenlése a biztosíték erre. Enélkül nem tudná észlelni a földi dolgok kis csodáit. Nem látna a nyírfában térdét átkulcsoló leánykát, az őszi napban tört szárnyú dongót; nem hallana a vadlúdjajban „vas-gregoriánt”. Másik pólusa az elmúlásé. Az esendő ember szívszorító vallomás-búcsúzása. A sugaras öregkor és a vacogtató magány váltakozása alkotja Puszta Sándor Öszikéit. A „kegyes megszépítő őszi szesz” rímel itt a „csonkig égő gyertyák”-ra. Lakonikus számvetést csinál a történelemmel, a mával, és önmagával (Hunyadi, Szavak, Egyenlet, Vers félszavas), s ezt sokszor „félszavas” versekben tárja elénk; mert tudja, hogy a bölcsesség félszavakból is érthető. Mint ahogy tudja azt is, hogy az emberi létnek egyetlen állomása van: a Golgota, s a hazatérés is csak egyféle és megismételhetetlen lehet: a tékozló fiúé. (Egyetlen.) Hatalmas műveltségéliménye lépten-nyomon átizzítja verseit. A madárnyomokból megalkotott ókínai ábécé, az ősi rovásírás, a bibliai halász, a középkori homokóra motívumáig minden belefér és pontos helyén van. Az aktuálist igyekszik átlendíteni az időtlenbe. A világ eseményeit megszűri. A mdlitáris képek is történelmi távlat — már-már idilli fényében világosodnak meg: „vonulnak a / fák ruhátlan / gladiátor / díszmenet (Ave Caesar). A választás lehetőségei közt vergődő ember végső soron egyet elfogad. Puszta Sándor a szeretetet választja — bár ebben még „kezdőnek” érzi magát. Azt azonban már biztosan tudja, hogy nem tehet egyenlőségjelet a szeretet és a megalkuvás közé. Ellenkezőleg, elítél mindenfajta élvtelenséget, nem képes látványos pálfordulásokra. Négysoros remekében — a mai magyar lírában oly ritka bokorrímes strófát használva — így összegez a még „ibolyán inneni kékben”. Életem Damaszkusz-útján alkonyul, Villámod százszor vadul porba sújt, S bár egész valóm hideg porba hull, Ki felkel újra nem Pál, csak Saul. (Magvető) (Damaszkusz fele) Cseh Károly BERKESI ANDRÁS: Vallomás A szigorú irodalmárok és a sznobok — sajnos elég sokan vannak, számuk folyvást gyarapszik — mindig lekicsinylőén nyilatkoznak Berkest Andrásról. Alkotásait semmibe veszik, termékenységét pongyolaságával, felszínességével magyarázzák, kétségbe vonják jellemábrázoló adottságait, szerkesztő készségét. Másképpen fogalmazva rendületlenül kiűzik a Parnasszusról. Méghozzá vélt igazuk tudatában, kellő fensőbbséggel. Ráadásul kimondva vagy kimondatlanul irigylik is anyagi sikerei miatt, s az is nyugtalanítja őket, hogy az általuk oly keményen ostorozott alkotó műveit százezrek olvassák, szűnni nem akaró érdeklődéssel. Csoda-e, ha a szerzőt egyáltalán nem zavarják a csipkelődő megjegyzések, ha rendíthetetlen nyugalommal dolgozik, s egyre-másra jelentkezik újabb munkáival ? Erről Gyulai Pál, ez a rendkívül tehetséges, jószemű múlt századbeli kritikus jut eszembe, aki szívósan mennydörgött Jókaira, olyannyira, hogy még a dilettáns jelzőt is ráaggatta. Sokszor megírta róla, hogy felkészületlen, hogy zabolátlan, féktelenül mesél, nem törődve semmiféle esztétikai mércével. Érveiben volt valami, részmegjegyzései ültek, csak épp a lényeget nem értette meg, azt, hogy ez a kivételes adottságú egyéniség ömtörvényei szerint formálja sztorijait. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy könyveit —fanyallgás ide, vagy oda — együlté'ben végigfutotta, azaz őt is elbűvölte a mindmáig ható sajátos varázslat. Berkesi is lebilincseli az embert. Ezt tanúsítja a könyvhétre megjelent új regénye az 1956-os ellenforradalom előzményeit és következményeit felvillantó, illetve taglaló Vallomás is. Mestere a fordulatos cselekményszövésnek. Mindig felkelti, leköti a figyelmet. Legyünk őszinték, ez is erény, méghozzá a legjavából. Ráadásul kevesen büszkélkedhetnek. ezzel, s épp ezéknak savanyú a szőlő. A karakterfestésben is jeleskedik, hiszen főhőse, Tárcsái hadbíró őrnagy, akinek sajátos kálváriáját érzékelteti sokrétűen, jól megrajzolt, árnyaltan elénk vetített figura. Nem odavetettek, nem egysíkúnk a mellékalakok sem. Az igaz, hogy nem stílusművész, hogy nem képes különösebb nyelvi bravúrra. Persze nem is törekszik ilyesmire, mivel okosan felmérte képességei határait, s azokon belül mozogva produkálja a tőle telhető legtöbbet. Nem izgatja: mit mondanak róla, mivel bántják, továbbra is tevékenykedik a tőle megszokott tempóban. Ügy gondolja — s neki van igaza —, hadd csipkedjék, hadd fújtassanak rá, a fontos az, hogy olvassák. Méghozzá százezrek. A bírálók viszont füstölögnek. Hadd legyen nekik is örömük. .. '"w. Pécsi István 64
