Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Illényi Domonkos: A kommunista és a szociáldemokrata párt Németországban és a Német Szövetségi Köztársaságban
Az SPD 1928 júniusában újra jobbra nyitott, a polgári pártokkal együtt került a hatalom csúcsaira és irányította részben Németország bel- és külpolitikáját a H. Müller-kormány révén. A kommunisták, a német nemzeti pártiak és a fasiszták maradtak csupán oppozícióban, de a nagy gazdasági válság teljesen új helyzetet teremtett. A Dawes- és a Young-terv külföldi pénzeszközök igénybevételével és befektetésekkel számolt. A külföldi tőkebázis megingása az USA utáni legnagyobb válságot Németországban idézte elő. A munkásság harmada került az utcára (6—8 millió ember), közép- és kistermelői egzisztenciák tömege pauperizálódott, a munkanélküliek áradatával szemben a koalíció pártjai tehetetlennek bizonyultak. Szükségrendeletekkel kormányoztak, betiltottak radikálisnak látszó szervezeteket. (1929-ben pl. O. Severing SPD belügyminiszter a Vörös Frontharcosok Szövetségét). Ugyanakkor „tény az, hogy az 1930-as évekig a szociáldemokratáknak nem volt semmiféle saját gazdaságpolitikájuk.” (A Prze- vonsky: Social demokracy ae a historical phenomenon. New Left Review. London 1950. No. 122.) Ez teszi lehetővé és részben érthetővé azt, hogy a kispolgárság, középrétegek, parasztok a fasizmus mellett, az SPD és a Bruning-kormány ellen szavaztak, mert semmilyen alternatívát nem képviseltek az utóbbiak a válság-gazdasággal, és a rendeletek útján történő kormányzással szemben. Németország sorsa pedig ezekben az években dőlt el azzal, hogy milyen kormánynak sikerül a stabilizációt végrehajtani. Az SPD-nek a programja ösz- szefoglalható a polgári kormány tolerálásával —a jobbra tartó társadalmi erők ellenében. A KPD a válság korszakában az SPD-től tömegeket hódított el ugyan, de a szocialista forradalom és a szovjet típusú proletárdiktatúra nem volt vonzó a polgári-kispolgári tradícióhoz és a magántulajdonhoz ragaszkodó társadalmi csoportok számára. A válságra a tőkés társadalom osztályai, rétegei és államai különbözőképpen reagáltak. „Az Egyesült Államok azzal reagált, hogy ___megválaszt otta a New Deal reform-közigazgatását, Németország pedig kitermelte a fasiszta típusú totalitárius forradalmat, ahol a felsőbb osztályok és az államapparátus legfontosabb szektorai által hatalomra juttatott antiszociáüs tömegmozgalom szétrombolta a munkások teljesen megosztott szervezeteit, beleértve a KPD-t is, anélkül, hogy a legkisebb forradalmi jellegű ellenállási kísérlettel is szembe kellett volna néznie.” (R. Löventhl: The „Miseing Revolution” of Our Timesi. Reflections on New Post-Morxiat Fundamentals of Social change. En- cauntor 1981. Nr. 2—3.) A fasiszta típusú ellenforradalom (Löventhal megállapításával szemben!) jól definiálódik a korabeli szociáldemokrata sajtóban. A meglepő az, hogy a helyes megállapításiak ellenére, az alkotmányossághoz való merev ragaszkodás uralja a gyakorlatot akkor is, amikor a polgári politikusok fasizmus irányába mozgó része, és a hatalomra került fasizmus is felkészült a Weimari Köztársaság csődöt mondó intézményei, alkotmánya sírbatételé- re. (Lsd. F. Stempfer: Die vierzehn Jehre der ersten Deutschen Republik. Hamburg. 1947. 580/581. p.) A szociáldemokrácián belül a Klassenkampf- csoport (M. Seydewits, K. Rosenfeld, H. Strobel stb.) követelte a legerősebben a „kisebbik rossz” („Theorie des kleineren Übels”) politikájának feladását, a bénultság felszámolását. Javasolta a birodalmi pártok kormányra engedését (a fasisztákét is!) és aztán „oppozíciós” bírálatát a munkások nevében. A munkanélküliség elleni harc, a radikális szanálás követelése, a kompromisszum nélküli op- pozíció, a gazdasági válság megszüntetésének programja, a versailles-i békeszerződés revíziója, a jó- vátételi kötelezettségek felülvizsgálata bázist teremthetne az SPD-nek, de meggátolná a kispolgárság és a munkásság egy részének a KPD-be és az NSDAP-ba való belépését. Az SPD vezetői nem ezt az utat követték. 1933. január 30-ig kettős taktika vezette őket: 1. Hitler távoltartása a kormánytól, s ezzel az extremitások közti polgárháború meggátlása. 2. Bármelyik polgári kormány tolerálása és a fasiszta párttal szembeni támogatása. A fentiek mellett a Szocialista Munkásinterna- cionálé 1931-es kongresszusán Otto Bauer a külső anyagi segítség demokráciát-mentő hatását elemezte. Helyesen látta, hogy a német fasizmus hatalomra kerülése egész Európát lángra lobbantaná, hogy német földön dől el „a német szocializmus és ezzel a világ munkásosztályának sorsa is”. (Vierter Kongress der Sozialistischen Arbeiter- Internationale. 1931. Wien. Protokolle der Kongresse der Sozialistischen Arbeiter-Internationale. 521. p. és 591. p.) Ha Németország segélyt kap, akkor a gazdaság és ezzel a polgári demokratikus rendszer is megmenekül. (Uo. 872—875. p. lsd. a határozat szövegét.) A hatalom fegyveres meghódítása kommunistáknak való módszer, a szociáldemokrácia nem alkalmazhatja, mert az ellenfelek (franciák, lengyelek) a határon állnak, az országon belül konfrontá- lás fenyeget a burzsoáziával és a fasizmussal, és a KPD-vel való diseensus sem teszi lehetővé a demokratikus erők összefogását. Tehát nem offenzív harc van napirenden, hanem a demokrácia és a szocializmus fegyveres védelme. Lényegében az SPD vezérkara, Braun, Hilfor- ding, Breitsoheid, Crispien azt az alapvetően erő- szakmentes attitűdöt tette magáévá, amely majdnem megfelelt az első világháború idején kialakult pacifizmusnak, s ez kevésnek tűnt a fasizmussal szemben. Hiányosnak bizonyult a KPD értékelése is a válság politikai megoldását illetően. Az 1930- as fasiszta választási „áttörést” nem tartotta a párt veszélyesnek. Semmi mást nem látott benne, mint a polgári osztályerők átcsoportosulását. A választási győzelem csak erősítette politikájának szektás vonásait: ennek lényege változatlan maradt az éleződő gazdasági ellentétek és nehézségek idején is. Sőt a gazdasági bajokban az ellentétek felfokozódásának forrásait is látta. Az ellentétek Németországban forradalomhoz, világméretekben az imperialista országok közti háborúkhoz vezetnek, amely után a világforradalom győzelmét ünnepelhetik. A nácizmus, gazdasági válság, a világforradalmi perspektíva megítélésében meglevő különbségek határozták meg a két párt politikáját, amely a másik kölcsönös kizárására irányult. Jóllehet a 52
