Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 2. szám - JELENÜNK - Pécsi István: Fejezetek az egri 212-es Ipari Szakmunkásképző Intézet történetéből

család kiszolgálása miatt is. Az önképzésre, a nemesebb érzelmek fejlesztésére pedig nem jut semmi. Az iparitanulónak még az iskola is ellensége. Esetenként azt is látogatnia kell, pedig a tanulás kétszeresen is nehéz annak, aki nem érzi annak szükségességét.”

Az oktatási szakember a jövőre is utal:

„ ... ha aztán felszabadul, akkor van csak igazán kidobva az élet küzdőterére. Segéddé lesz, de nincs se szerződése, se pénze, de még tisztességes ruhája sincs .. . Jórészük elzüllik, elpusztul... ”

Ezek az ifjak mégis bizonyítottak, hiszen minden év végén kiállítást rendeztek az általuk készített munkákból, amelyek azt igazolták, hogy sokukban értékes adottságok szunnyadnak, s él bennük az alkotás, a teremtés vágya.

Az egymást követő évtizedekben néhány intézkedés mégis javította körülményeiket.

Az 1903—4-es tanévben végre bevezették a nappali oktatást. Az egri példát Szeged, Temesvár és a többi vidéki város követte.

1901-ben — az országban elsőként, megelőzve a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter rendeletét — a művelődést, az ismeretgyaparítást szolgáló tanoncotthon létesül a megyeszékhelyen. Ifjúsági könyvtár is nyílt itt. amelynek anyagát az egyesületek és a magánszemélyek adományai, ajándékozásai gazdagították. Előadások hangoztak el, s találkoztak a műkedvelő színjátszók is, akik — az akkori szokásokhoz híven — pásztorjátékokat mutattak be, s ezek bevételét jótékony célra fordították.

Alapvető változást a Tanácsköztársaság hozott. Ekkor rendeletben szabták meg a harminchat órás heti munkaidőt, a nappali, a hétköznapi oktatást, s testi fenyítés szigorú büntetését.

Az igazi reformok valóra váltására azonban nem jutott idő, ám az ifjak így is értékelték azt, hogy másokkal egyenértékű emberré minősítették őket. Erre utal az is. hogy többen jelentkeztek vöröskatonának, méghozzá tanoncszerződésük lejárta előtt.

A Horthy-rezsim kemény eszközökkel akarta feledtetni az emlékezetes százharminchárom napot, a kötődés érzését azonban a legvadabb terror se irthatta ki. Ráadásul a kormányzat is arra kényszerült — a gazdasági élet követelte meg ezeket a lépéseket —, hogy szerény mérvű jobbító intézkedéseket hozzon. Az 1924—245-ös tanévben lett véglegesen szakirányú az oktatási intézmény.

Az átállás azonban nem ment máról-holnapra, ugyanis hiányoztak a megfelelő végzettségű tanárok. Ez nem véletlen, hiszen sehol sem folyt műszaki pedagógusképzés.

Ä nagy gazdasági válság a falak között is éreztette hatását. Csökkent a létszám, a lelkes nevelők azonban a színvonal növelésére és a tárgyi feltételek javítására törekedtek. Akkor is, ha ez nehézségek sorába ütközött. 1931—82-ben például bebútorozták a két újabb rajztermet, s ha csak mód adódott rá, tanszereket vásároltak.

Súlyos törést jelentett az emberéletek százezreit követelő második világháború. Ennek megrázkódtatásait csak a felszabadulást követő esztendőkben heverhette ki az iskola, amelynek diákjai régi titkolt vágyaik teljesülését várták az új idők új szeleitől.

o

A bizakodó ifjak reményeikben nem is csalatkoztak, hiszen a fokozatosan kiépülő új rend érdekeiket képviselte, jogos igényeiket szentesítette.

Megszűnt a tanonc, az inas elnevezés, a jövő alapozóit iparitanulóknak titulálták, s a lehetőségekhez képest mindent megtettek egészséges testi és szellemi fejlődésükért, zavartalan, egyenes ívű érvényesülésükért.

Az idősebbek még emlékeznek annak az 1949- es törvénynek a megszületésére, amelynek nyomán formálódott a magyar szocialista szakmunkásképzés. Gondok később is jelentkeztek — ma is vannak, — kitérőkben sem volt hiány, ám az olykori tévedéseket menet közben korrigálni lehetett.

Az új zászlóbontásakor még senki sem gondolt erre, mindenki a nagy pillanatnak, az oktatástörténeti jelentőségű fordulatnak örvendezett. Nemcsak a Parlament előtt gyülekező tömeg, hanem azok is, akik szerte az országban várták a gyors tudósítást, a híreket a nagy eseményről.

Az egriek még többre értékelték ezt, hiszen 1945 és 1948 között a megyeszékhelyen ilyen jellegű szervezett iskolai képzés egyáltalán nem folyt.

1949 szeptember elsején viszont ismét megkezdődhetett ia tanítás a Zalár utca 11 szám alatt levő műemlék épületben, az úgynevezett Tábornok-házban.

A testület tagjait felvillanyozták a lehetőségek. Tudták az itt tevékenykedő volt általános iskolai tanítók, a kisiparosok és az óraadók, hogy tőlük is függ milyen lesz a leendő munkásosztály arculata. Érezték: igen sokat várnak tőlük, mert a népgazdaságnak tájékozott, talpraesett ifjú szakemberek seregére van szüksége. Ezért nem húzódoztak az olykor túlzottnak tűnő tehervállalástól sem. Eltűntek a szemléltető eszközök? Ke- sergés, panaszáradat helyett szerveztek és cselekedtek, s lassan összegyűjtötték a legszükségesebbeket.

A pesti Kameniczky Antal 1952-ben szerzett diplomát a főváros műszaki tanárképzőjében, amelynek alapvető feladata az akkor igen aggasztó pedagógushiány pótlása volt. Először a Ganz Villamosági Művek szakmunkásképző intézetébe — a Margit körúti gyűjtőfogházat rendezték be erre a célra — került, s 1954-ben hívták meg igazgatónak Egerbe.

— Főiskolai hallgatóként éltem át a história jellegű fordulat varázsát. Kollégáimmal együtt azt fogadtuk meg, hogy tőlünk telhetőén meg- könnyítjük a ránk bízott fiatalok boldogulását. Nem a liberializmus csábításának engedtünk, hanem a hátrányos helyzet következményeinek felszámolásáért munkálkodtunk közösen. Csak később döbbentünk rá arra, hogy jókora tévedés volt a tanulmányi időt három esztendőről kettő26