Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Mezey László Miklós: Stószi mozaik
Stószi mozaik Monológ három szólamban, Fabry Zoltán halálának 15. évében Serdületlen kölyök voltam még', amikor elmentél. Nem eszmélhettem a világra, az emberre, és embertelenségre. Egy reggelen, úgy hét óra tájt, hiába égett szobádban a villanyfény — vészjelezve beteg szíved utolsó vad dübörgését — nem volt segítség. Azóta elkallódtak az újságok megsárgult méltatásai, a nekrológok és alkalmi emlékezések megrendültségtől pátoszos sorai. Műved maradt meg; a legidőtállóbb példát hagytad ránk: emberséged. Életed immár a mi szellemünk képlékeny anyagában talál folytatásra. „Ó, boldog ember: a katasztrófa mozdíthatatlan eleven szobra, pompéji katona. Őr, ki nem mozdulhatsz el! Pompéji elpusztult: emberek pusztulnak, állatok házak és oszlopcsarnokok, de az egésznek értelme és üzenete megmaradt ebben az egyetlen alakban. Szobor, melynek ajkán halálos vonaglás torzul és élő mosoly játszik. Mintha az egész katasztrófa csak azért lett volna. Az apokaliptikus kataklizma egy emberi magatartás gesztusáért: a hőség makacsságáért, a non possumus műszójáért. Minden elmúlt, minden másképp lett, minden szaladt és ami elpusztult: görcsökben vo- naglott, eltorzult és aki megmenekült: ki tud róla?. .. Csak ő állt a helyén felváltatlanul, a lávaréteg csak őt konzerválhatta a makacs ellenállás mozdíthatatlan szobrává: mosollyal az ajkán.” * Majd egy évtizede dacolt hőséggel faggyal sírod fölött az örökzöld lomb, amikor végre eljuthattam Stószra, életed mentő, féltő, bújtató szülőfaludba. Nevetek most már végérvényesen egy: Fábry és Stósz. Ragaszkodott-e valaha ember úgy falujához, ahogyan Te? S látott-e valaki olyan hűséges fészket, mint Stósz volt számodra? Ózonja éltetett, csöndje táplált: Stósz adott nekünk Téged. A magyar géniusz egyik legnagyobbját nevelte, melengette az olykor zorduló erdőben lapuló, ferde háztetős, mánta település. Őszi színes erdőben kanyarog az autóbusz Kassáról. Ablakában a rozsdálló erdőt rétek, sötét foltú szántások, fehérfalú házak váltogatják. Sorban maradnak el a Bódva völgyében Jászó, Me- cenzéf. Aztán Stósz következik. Falu, amelynek neve végérvényesen bekerült az emberi szellem, a humánus gondolat igaz történetébe. „Stósz 13. századbeli német település. Az első telepesek a bányák közelében elszórtan laktak. A bányák kimerülésével egyre jobban tolódtak, (stó- szolódtak) össze a völgybe, innen a név: Stósz. Lakóit a környékbeli magyarok mániáknak nevezték. (Beszélgetve a mecenzéfiek és a stósziak folyton használták a „meint er” — úgy véli — kifejezést, mely az itteni német tájszólásban „mánt a” változatban ütötte meg a magyar füleket, hogy most már „mániának” nevezzék-e a németeket.) Stósz a már Abaújba, a vízválasztó gerincvonalon túl eső valahai hét alsó-szepességi bányaváros egyike. Városszabadalmait maga II. Rákóczi Ferenc is megerősítette. Joggal: Mecenzéf és Stósz szuronyokat szállított és kurucokat adott. A németek elleni szabadságharcból a mánták mindig kivették részüket, 1848/49-ben csakúgy, mint a hit- lerizmus ellen. (...) És 1944-ben még a kisszámú helyi német nácis- ták is béharapott szájjal hallgattak, és nem adtak ki, amikor minden stószi férfi lakosnak el kellett vonulnia egy SS-tribunál előtt. Csak egy szó kellett volna, és én nem vagyok többé. De a szülőföld, mely 1919. novemberében gyógyítón ölelt magához, még elbitangoltságában, még hűtlenjeiben sem árult el engem.” Stósz adta életed, ő zárt magányába is. A géneken, az irodalmon, a tapasztalatokon, és még ki tudja, hány rejtélyes emberi összetevőn túl, a magány csöndje növelte beléd a lelkiismereti felelősség szigorát: a szellemerkölcs vállalását. A beharapott száj konokságával mondtad Te is a monológod. És ez volt a Te csodád, mert hangod megsokszorozott erővel jutott el hozzánk: magyarokhoz, szlovákokhoz, kelet-közép-európai emberekhez. Bírád lett a magány, szigorú ítélőmestered, meg jó barátod. Befogadott az író lehetőség szerint legnagyobb kiváltsága: a teremtő erejű magány, az alkotásérlelő biztos csönd. így emelkedhettél fölül mindennapjaink csip-csupságain, s áldozhattad fölénk magad. Az elzárt kicsi falu nem boríthatta Rád a perifériák lapos látószögét, mert archimédeszi ponttá emelted a földrajzi pontot. Innét nyílt ablakod a nagyvilágra — fókuszban állva az erdő sötétzöld sűrűjében. Könyveivel ide, s innen sugárzott a világ, ebbe a szellemkristályosító bűvkörbe. * Nehezen találom meg a kopottas étterem bejáratát az emeletes, malomszerű épület hátulsó traktusán. Egy pohár sör mellett kérnék útbaigazítást a pincérlánytól. Nem tud magyarul. Ekkor borostás, fürge szemű férfi készséges segíteni akarással lép mellém, és elkísér. Elindulunk a felvég irányába az apró házak kanyargós közein, s a hegyoldalban fölénk tornyosodnak a fák. „Nálunk még mindig hó van, a túloldali domboldal reggelenként még fehéren köszön, mintha mindig így akarna maradni. Az ember el sem tudja képzelni, hogy ez az erdő még zöld lehessen. Déhát remélni kell: talán kiderül a tavasz még nekünk is. (. ..) Érdekes, az erdő elkezdett már zöldülni, de most ugyanúgy néz ki, mint egy hete. Visszatartja zöldjét, a lélekzetét, vár. Mi is várunk... jobb időkre, kis örömökre...” Kísérőm közben lankadatlanul mesél. Maga számára is jólesően ízlelgeti a magyar szavakat. Kas18
