Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Mezey László Miklós: Stószi mozaik
sai születésű, de ide nősült, letelepedett Stószon. Azt mondja, jó itt, nyugalom van. Emelkedő utáni kanyarban bukkan elő a képekről olyan jól ismert, annyiszor elképzelt és megálmodott ház. Szinte elénk ugrik halvány rózsaszínű falaival, nagy kapujával. „A ház ma — 1967-ben — éppen százéves. Nagyapám — Fábry János — építette. Hosszú, majd harmincöt méteres front, de nagyrésze már másoké lett, s azok e részt teljesen átalakították. Én az eredeti, a régi alsó végbe szorultam: a boltíves szobák védelmébe és szépségébe, téli melegébe és nyári hűvösébe...”. * Bronzportré és kétnyelvű emléktábla tudatja szerényen: „Ebben a házban élt és dolgozott Fábry Zoltán, magyar nemezetiségű antifasiszta író.” Tűnődöm: elég ez így? Nem kevés? Nem szűkíti össze mérhetetlen kiterjedésű munkásságát az emlékeztető szabványmondat? Valahogy másképpen is lehetne fogalmazni? Ahogy Duba Gyula summázta az utókor nagyrabecsülését: Fábry — költőfilozófus. Nem tudom. Bárhogy gondolkodom, nem jut eszembe lényeglátóbb megfogalmazás. Talán azért van így, mert máig sem mértük föl igazán a magunk számára telejsségében és fejlődésében a Fábry-i életmű egészét. A kapuszárnyak takarta boltíves bejáratban a fölhalmozott tűzifát pillantja meg először a látogató — ahogyan életében is. Ez a kép immáron bevonult az írás történetébe; többen megemlékeztek róla, a kapualj első „látnivalója” a fölstószolt télire való. Mert nehéz kifűteni az évszázados épület vaskos falait. Jobbra nyílik az előszoba, ahol a gondnoknő, könyvtárosnő, idegenvezető, háziasszony, egyszóval: mindenes — a Fábry-hagyaték áldozatos őrzője —, kedves előzékenységgel fogad. Már most érezni Fábry — eddig csak papírosról ismert — szellemét. Itt, magam körül. Megil- letődve motyogok valamit, hogy Magyarországról jöttem, hogy számomra Stósz mit jelent... Ő oldja föl elfogódottságom, amikor arról beszél, hogy a legutóbbi időkben oly sók látogatója volt a háznak, mint még soha egyetlen esztendőben sem. Hazai magyarok, magyarországiak, iskolás csoportok, autós turisták. Bemegyünk a legendás dolgozószobába, ahol mennyezetig tornyozódnak a könyvek rendezett sorai. Halála után rendezték a nyolcezer kötetes könyvtárat. Az idős betegeskedő Fábry már a földön tartotta szakadatlanul gyarapodó könyvtára jó részét; végül a kötetek, folyóiratok hegyei között csak kis utcácskákon lehetett járni. „Könyvekből, írók eszméléséből, magatartásából ismertem önmagámra, feladatomra. Én olvasásból lettem író, és ma is olvasóként — a nyomtatott betűk révén — reagálok mindenre. A könyv, az irodalom nemcsak a legnagyobb megtartó és őrző tényező (hagyomány- és nyelvéltetés), de a legpotenciálisabb változtató erő is. A könyv, az írás véd és őriz, támad és újít. Példája vagyok. Egyformán, mint olvasó és író: változtam, változtattam. .. A csend, a magány és a könyvtár, ha ezt kipumpálják, nem vagyok többé. Itt voltam, itt vagyok otthon.. Nyolcezer kötet bástyázott körül. És ezek által lettél az igaz magyar és az egyetemes emberi gondolat fenoménje. Magad mondod: változni, változtatni. Példája voltál, miként tehet naggyá az írás, felelőssé, vállalóvá, elszánt humanistává. Szellememberré. Költőfilozófussá. * Átmegyünk a máig üde színeiben konzerválódott, gyönyörűen festett mennyezetű könyvtárszobába, ahol már szakszerűen tárolják könyvhagyatékát. A kötetek zöme magyar és német nyelvű. A könyvek gondozója arról beszél, hogy most tart a leltározás végén, ezután a folyóiratok rendezése következne. Tisztelem az olvasó embert, s vele könyveit. Ahogy itt sorakoznak előttem szellemét tápláló forrásai, a régi és újabb, kopottas és frissebb kötetei —• valóban megérezni valamit a „stószi remeteség” életformájának légköréből. „Nincs ebben a magányban semmi emberfeletti, vagy szokatlan, sem heroizmus, sem hedoniz- mus, sem aszketizmus. Az író ír, ott, ahol van: mást nem tehet. (...) A magány szigorú bíró, de be is fogad. A magány jó barát: az író nincs egyedül, mert a mű szempontjából szinte kiváltságos helyzetbe kerül. A magány az író egyik legnagyobb privilégiuma. Igazán csak kevesen élnek vele, de visszaélni sem szabad vele: nem szabad elefántcsonttoronnyá faragni. A magány az írói munka, az alkotás ideális előfeltétele, alaptétele: maga a koncentráció adottsága, kiváltója. Nem korlát, de felfokozás.” A csöndes elmélyültség teremtő levegője, a szellem lakodalmas bősége hallgat körülöttünk. ♦ Mérgeskedve pattog a dolgozószoba sarkában a vaskályha. Előttem az ágy, amelyben megszületett Jäger Zsuzsanna és Fábry János kisfia. S amelyben meghalt egy évtizede, reggel hét órakor. A falióra mutatója azóta nem mozdul e számtól. Az íróasztal, a nevezetes Ady-portréval. Itt is persze könyvek, meg arcképek. Illyés Gyuláé, Balogh Edgáré, Németh Lászlóé, Forbáth Imréé, az ablak mellett pedig Csacsié, a kedvenc, „örökbefogadott” kislányé. „Most megint jó minden, kisütött a nap és hosz- szú idő után ma voltam először sétálni. Persze Csacsi is velem volt és ibolyát szedett a réteken. (...) Hogy mi legyen Csacsi jézuskája? Egy retikül. Egyszer sétálni volt a barátnőjével és annak volt retikülje. Csacsi megkérte, hogy engedje beletenni a zsebkendőjét, de a barátnője nem engedte, sőt kinevette, mert neki nincs táskája. Hát ezért kellene. Lehet fehér vagy fekete, csak szép legyen ...” * Merev tárgyai itt a szobában annyira közel hozzák emberi alakját, annyira az övéi, hogy a beszéd karcolja torkunk, szavunkat halkabbra fogjuk. 19
