Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám
Z öldellő május eleje, amikor e sorok papírra kerülnek és búzát érlelő, vagy már be is érlelt nyár, amikor az olvasó kezébe kerülnek a Hevesi Szemle számai. Kétségkívül nagy az átfutási idő a gondolattól a befogadásig, s ebben az átfutási időben objektiven is jelentős szerepe van a nyomdának. Nem a korholás, vagy a számonkérés, hanem a tények valósága mondatja él: egy-egy szám elkészültéhez két-három hónap szükségeltetik, s ha ehhez még hozzátesszük az esetleges szerkesztői „csúszást”, akkor bizony késik a folyóirat megjelenése, vagy eltolódik egyik-másik cikk egy későbbi számra. Aki most azt gondolja, hogy a szerkesztőség belső gondjairól akarunk számot adni — téved. Az imént azt fogalmaztuk meg egy rövid, de tömör mondatban, hogy hosszú az út a gondolattól a befogadóig. Ennek az útnak csak egy állomása a nyomda, az is csak tisztes technikai. Az út hosszúságát a befogadóig száznyi, vagy éppen ezernyi állomás késleltetheti, vagy éppen futtathatja teljesen vakvágányra is. Az írói, a szerkesztői szándék, a megfogalmazott gondolatok, elképzelések, tervek, egyszóval mindaz, ami miatt és amiért ez a folyóirat létezik, nem találhatnak mindig és mindenkor azonos frekvenciára az olvasóval. Versek, novellák, tanulmányok sorjáznak a folyóirat hasábjain, új szerzőket, új gondolatokat avatva és az olvasót újra és újra ellenkezésre, vagy egyetértésre inspirálva. Es az olvasó legalább annyiféle, ahányfajta a szerző. A témához illő tudományos felkészültséggel, vagy csak érdeklődő dilettantizmussal, száznyi előítélettel, neveltetéséből adódóan más és másfajta érdeklődési körrel rendelkezve, megáldva, avagy éppen megverve találkozik a szerző gondolataival. ... és hosszú az út a gondolattól a befogadásig. A betűk jól olvashatóak, a mondatok xnlágosak, a szándék is egyértelmű és mégsem talál kellő visszhangra az iménti, avagy éppen más, fel nem sorolt okok miatt. Folyóiratnak, szerkesztőnek, szerzőnek mégis vállalnia kell a megmegújuló kockázatát annak, hogy az írások egyike-másika — néha sajnos okkal is, szerénysége miatt is — nem talál megértésre, visszhang nélkül marad. Az ellenérzés, a reagálás bármilyen formája még önmagában örvendetes is: valamit tagadni, a valaminek a létezését elismerni. De a gondolatokkal szembeni érdektelenség nem más, mint e gondolatok nemlétének egyfajta tragédiája. Akivel, vagy amivel nem vitatkozom, aki, vagy ami hidegen hagy, az voltaképpen nem is létezik. Legalábbis annak számára, vagy azok számára, akiknek semmit sem mond egy novella, egy vers, egy tanulmány, vagy egy fotó a folyóirat hasábjain. Nem lehet rettenetesebb „halála” egy gondolatnak, mint ha úgy hullik a semmibe, akár egy kő a feneketlen víz nélküli kútba. Nem állítjuk azt, hogy vízzel teli kutat csobogtatunk állandóan beléhulló súlyos gondolatköveinkkel, csak abban bízunk, hogy e kutak vizéből sikerül kimerítenünk időnként a gondolat tisztaságát, frissítő, serkentő erejét, hogy májust teremtvén az emberi szellemben júniusi aratást érhessünk el. Reményünk, hogy így eljutunk a hőn áhított célhoz: a gondolat és a befogadás ikrekké váljanak. 1
