Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Pogány Ö. Gábor: Az Ötödik Országos Tájképbiennálé a Hatvani Galériában
Regös Ferenc: Álom a Velencei tóról Szabó Sándor reprodukciói fészer érzékeltetésére is alkalmasak. Ezüst György áttette székhelyét Békéscsabáról a budai Szabadság-hegyre, ám új lakóhelyén is a tiszazúgi, körösmenti atmoszféra színes, gyakran még mindig drámai adottságainak köszönheti leghatásosabb festői ötleteit. Tóth Ernőcske ugyanakkor ellenkező irányba közlekedett, Békéscsabán telepedett le, s az Alföldre is magával vitte álmodozásra hajló képességeit, az elrévülésnek barátai, évfolyamtársai körében megszokott hangulatait. A mesékre áhítozó korszellem egyébként is rohamosan terjed képzőművészeink körében, a valóságból való elvágyódás nosztalgikus asszociációkba torkollik, az átélt epizódok szürreális képzelgésbe váltanak át. Simsay Ildikó a népi műemléket is „Rémületkastély”-nak látja, ami a kafkai szorongás átvételét jelzi. Máger Ágnes sárkányrepülői Montsalvat sziklái fölött lebegnek. Bakallár József „Gólyaha- lál”-a neoszecessziós-konstruk ti vista jelkép, ami a természeti jelenségek átmenetisége, sugárzásának átalakító ereje mellett a szépségeiből merítő reménységre is rávezeti a szemlélőt. Balogh Géza ,,Homokvilág”-a, Regős István „Álom a Velencei tóról” című kompozíciója ugyancsak azt mutatja, hogy a valószínűtlen képelemek a látvány hűségével is párosulhatnak, s ebből a felemás együttélésből nagyon is találó jellemzések, merészségük mellett is érvényes következtetések vonhatók le. A szegedi festők, a szegedi főiskolán képzettek —• Cs. Pataj Mihály, Fontos Sándor, Fodor József — mint bennfentesek megismételhetetlen változatokat tesznek hozzá az Alföld festői krónikájához. A szolnokiak közül Fazekas Magdolna azért részesült kitüntetésben, mert a tónusok árnyalásában már-már felülmúlja a neves impresszionista elődöket. Koszta Rozália „Fekete Rörös”-e vagy Nagy Ernő ködös ártere formailag megfelel a szabadban észlelhető benyomásoknak, művészi fogalmazásuk mégis önmagát igazoló festménnyé érleli a helyszíni feljegyzést. Giczy János Bánfaiváj a mintha a véletlen szülötte lenne, holott koloritban, a rögzített helyzet részleteiben kimért áttekinthetőség uralkodik. Az ilyetén elbeszélő hajlandóság Maghy Zoltán egész működését áthatja; a nyolcvanéves jubileumát ünneplő hajdúböszörményi mester „Hortobágyi híd télen” című munkája a naivan stilizáló, festői visszafogottságában is szikrázóan káprázatos fantáziálgatást képviseli a hatvani együttesben. Valkó László, a magyar Magritte „Tájkép tengervízzel” címen iskolabemutatóra hívta híveit, a szabályszerű szűrrealizmusból tálalt fel ízelítőt. Kiss Zoltán László ezüstdiplomás „Nagy hegyi kristály”-a a geometria és festőiség látszólag összeegyeztethetetlen egybehangolásából hozott létre harmonikus szintézist. A tárlat az ilyen ellentmondásosnak vélhető összeállítástól lett jelentőségteljessé. Topor1 András expresszív „Tavasz”-a, Gyimesi Lajos tárgyilagos Szentendréje, Luzsicza Lajos hűvösen előadott balatoni emléke Réti Zoltán árvalányhajas domboldala, Dob- rovits Ferenc temetőkápolnájának mementója, Mőzsi Szabó István hegyek közé szorult legelője, s a többi kiállító valahány képe — mindmegannyi bizonyíték amellett, hogy minden egyéni tehetség a magáét mondja, a maga módján. A természet, a táj ábrázolása, különböző hőfokú ihletése nem késztet uniformizálásra, mert motívumkínálata végtelenül gazdag, csupán a stílusfanatizmus, a különvéleményt nem tűrő teoretizá- lás szíjazza az izmusok kaptafájához a félrevezetetteket. Pogány ö. Gábor 5
