Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Gábor László: Csodavárók között

Csodavárók között

Arany László és A délibábok hőse

„Születünk fog, haj és illúziók nélkül; meghalunk fog, haj és illúziók nélkül.” (Mottó A délibábok hőséhez)

Arany János fia, Arany László nem tartozik az általánosan ismert írók közé. Tehetsége pedig feljogosította volna erre. Amikor eszmélkedett, addigra elmúlt a forradalmak kora. A nagy egyéniségek ideje lejárt, választhatott: rajongó lesz-e, vagy hivatalnok. Az utóbbi melett döntött.

Apja meletti „irodalmi kuktálkodásai”, álnéven közreadott, vagy névtelen írásai árulkodnak arról, mi is lehetett volna belőle. Divatos dolog volna a „csönd esztétikájáról” beszélni esetében. Más elhallgatása, mint a kortárs Rimhaudé. Hiszen Arany eleve elfojtotta magában a lehetőségeket. Amit megírt, az indoklás, önigazolás.

A szabadságharc előtt, 1844-ben született. Az apja teremtette szellemi környezet meghatározta fejlődését.

Arany János a forradalom után Nagykőrösön tanított, olyan tantestületben, melynek tanárai között volt Szász Károly, Mentovich Ferenc, Szilágyi Sándor — a kor jeles tudósai —, s Pestről gyakran utaztak le olyan látogatók Aranyékhoz, mint Gyulai Pál, Csengery Antal, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc, Jókai Mór és Pákh Albert — az irodalmi élet és a politika szervezői, szellemi meghatározói. Apja nem szánta írónak László fiát, a világirodalomban elég ritka jelenség is, hogy valamelyik híres író gyermeke szülője nyomdokába lép (de előfordul, pl. öreg és az ifjú Dumas). De nem tiltakozott fia próbálkozásai ellen, valószínűleg titokban még teszett is neki az, hogy tehetséges irodalmár.

Fiatalsága A délibábok hősé ben leírt korszakra esik. Végigélte a nemzet csodaváró reményeit, az okos józanság és a kétségbeesett csodavárás évtizedeit. Fiatalemberként bizonyára lelkesen figyelte, várta azoknak az eseményeknek a lefolyását, melyek lázban tartották egész Magyarországot, mindenki reménykedett, bízott valamilyen váratlan fordulatban, amely győzelemre váltja a szabadságharc vereségét. A hatvanas években töltötte egyetemi éveit, adta közzé első irodalmi próbálkozásait, népmesegyűjteményét. A kiegyezés évében (sőt, megszületésének napján!) tartotta székfoglaló értekezését a Kisfaludy Társaságban a magyar népmeséről. Az Elfrida című elbeszélő költeményével érdemelte ki ezt a megtiszteltetést, és tanulmányaival, melyeket apja mértéktartó, fegyelmezett módján írt. Közben a „polgári” pályán is emelkedett, még be sem fejezte az egyetemet, Csengery Antal, a Deák Párt „szürke eminenciása” maga mellé vette gyakornoknak. Nagy reményekkel és munkakedvvel látott feladatához. Munkahelye, a Földhitelintézet középbirtokosokat támogató intézmény volt. Rászolgált Arany László a bizalomra, alig tíz év alatt az intézet második embere, majd

Csengery halála után igazgatója lett. Közgazdasági érdeklődése korán kibontakozott -— néhány jellemző anekdota fönnmaradt praktikus szemléletéről — de volt annyira „költő és idealista”, hogy a pénz soha ne érdekelje túlságosan, a maga hasznát soha nem kereste.

A kiegyezéssel kapcsolatos állásfoglalása verseiből, tanulmányaiból derül ki. Szükség van okos kompromisszumokra — jön rá — de látja a kiegyezés utáni viszonyok ellentmondásos jellegét. Elfogadja a józan, és elítéli az érzelmi politikát — a „délibábok hőseinek” ezméit. De egy évre rá már megírja a Tűnődést, amelyben a reménytelenség, a tartózkodás hangján szólal meg1. Kényszerű és felemás megoldás volt a kiegyezés, döbben rá —, s végül olyan eszmei relativizmushoz vezet, amely elsilányítja értékeit is. A magyarság szempontjából a hatalmas arányú gazdasági fejlődést azért is kritikusnak látja, mert a még mindig alapvetően nemesi nemzet korrumpálódása zajlik le. A polgárság — melynek kezében fölhalmozódtak Magyarország anyagi erőforrásai — javarészt idegen nemzetekhez tartozott. Arany László a gazdaság- politikát tudatosan vállalta, hogy a „foszló nemesi nemzetet” támogassa. A követendő utakat kereste egész éltében, hogyan lehetne értelmesen, okosan, józan megfontolással legyőzni a kor hibáit. Megkísértette őt is sokféle szélsőséges nézet, de sok iróniával, látó szemekkel kikerülte az örvényeket. Belső életének eseményeit tartalmazza legjelentősebb munkája, sajátos tükre az írás küzdelmeinek.

E verses regényét 1872-ben készítette, a Kisfaludy Társaság pályázatára. Elsöprő sikert aratott./ Híre nélkül szeretett volna maradni: a jeligés bor rítékból csak egy kérés került elő, hogy a pénzöszr. szeget juttassák el az írói segélyegylet számlájára</ Sokféleképpen indokolták, miért akart névtelen} maradni a remekmű írója. Több elfogadható érv van. A legvalószínűbb: Arany László soha nem író lenni, nem látta „praktikus” dolognak a költészetet. Amit leírt, nem írói dicsőségvágyból, inkább nagyon is „praktikus” okokból alkotta — egy viselkedési formával, egy életlehetőséggel való leszámolásként. Nem sokkal ezután végleg elhallgatott.

*

Az 1870-es években teljesedik ki Hűbele Balázs — a közmondásossá vált főhős — sorsa, tehát nagyjából Arany László saját korosztályának problémáit tartalmazza a mű. A jelen keserűségei még- inkább elhomályosítják azt a képet, amit a közelmúltról fest. Hangja szomorkásán humoros lett, mint amikor az ember saját bolondos, ifjú dolgaira emlékszik — már felnőtt fejjel, kiábrándultán. Végig lehet követni azokat a történelmi fordulókat ebben a regényben, amelyek a magyarság sorsát e különös időszakban befolyásolták, meghatározták. A mai olvasó számára néha már érthetetlenül, utalásszerűén esik szó eseményekről, ame6