Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 1. szám - JELENÜNK - Molnár Pál: Vándoripar

A kölykök járnak óvodába, már tudják az itteni nyelvet. Havonta egyszer utazunk haza. A saját otthonunkba megyünk, nem adtuk ki senkinek a lakást.” Ez utóbbit bajosan hiszem, ám az asszony is megerősíti: ,,Összegyűlne a bérletből harminc- negyvenezer forint. El is költhetnénk a tönkretett bútorok kicserélésére. Így meg van hová mennünk, nem telepszünk egyik anyós nyakára sem.”

— Ez az első külföldi munkám — hallom a fiatalembert. — Egyébként tizenegy éve vagyok építésvezető. Egy évig „gazdasági építésvezető” voltam, akkor készültem fel erre a munkára. Izgalmas feladat ez. Szakmailag is, mert eddigi legnagyobb építkezésem. De más szempontból is próbatétel. A központtal csak telefonon érintkezek. Elmondom ugyan a bajaimat, de ők csak sokára segíthetnek. Ki kellett alakítanom a kapcsolatokat, hogy a zökkenőket hamarabb áthidaljam. Ehhez természetesen af nyelvet is meg kelett tanulnom.

Kevesen irígylik a fiatal építésvezető — honi mércével mérve — nagy gázsiját. Külföldön ekkora közösséget irányítani sokszorozott felelősség. Nemcsak a munkáért, az emberért is.

— Rengeteget gazdagodott itt az emberismeretem. Jönnek hozzám a legszemélyesebb problémáikkal is. Egyfelől könnyű fegyelmeznem, mert válogatott társaság, és a jó pénz kedvéért vigyáznak a helyükre. Ha mégsem, lehet cserélni is. Eddig öt fiút küldtem haza; ezek csak azért jöttek ki, hogy lézengjenek; volt, amelyik a városban is randalírozott. Jöttek helyettük jobbak, örömmel. Másfelől azonban nehezebb az irányítás. Távol vannak a családtól, hetekig csak levelekből tudják, mi történik otthon. A nyugalom látszata mindenkin ki- sebb-nagyobb zaklatottságot palástol.

— o —

Szokatlanul nagy csészében teszi elém a kávét az építésvezető felesége. Magas, karcsú fiatal- asszony. Egyedüli nő a „kolóniában”.

— Örültem, hogy jöhetek, ha már Csabának mindenképp jönni kellett. Öt évig gyesen voltam, az igazi munkámból, a gépírásból kiestem. Itt most hivatalosan anyagkönyvelő vagyok, de valójában raktáros, személyzetis, szóval mindenes.

Gyakorlottan intézi a protokollfeladatokat. A szekrény aljából — mintha bőség kosarából — sorra veszi elő a helyi tömény szesz palackjait; van, aki sört kér, bőven jut neki.

— Volna kilátás újabb külföldi munkára is, de még alszunk rá egypárat. Mert azért csak cigányélet ez. A nagyobbik fiam ősszel iskolába megy. Az egyik faluban találtam neki magyar iskolát, oda fog járni. Én hordom majd reggelente kocsival; ha megbátorodik, talán feltesszük a buszra, és egyedül megy. De éveken át nem egészséges ez, haza kell költöznünk.

— O —

Már a folyosón jól megnézett magának egy szúrós szemű, ősz férfi. Az irodában elém lép, kezet nyújt, s mellemnek szegezi a nevét:

— Hamar Vince.

Hatvanhárom éves, nyugdíjasként a külföldi vállalat alkalmazottja: összekötő. Gyötört, nehezen érthető kiejtéssel beszél, pedig — mint közli — hatéves koráig csak magyarul tudott.

— A mi országunk építői is dolgoznak külföldön, például Berlinben. De ha ezt a pékséget magunk vállaltuk volna, túl sokáig építenénk. Nem erre vagyunk felkészülve, mi házakat csinálunk. Ezért bíztuk külföldiekre, őket szorítja a pönále... hogy is mondják magyarul? . .. Igen: bírság.

Irodája hűvösében sok mindenről szó esik, kölcsönösen faggatjuk egymást. Én főleg az építők sorsát firtatom.

— Elnézem őiket, amikor .készülnek hazafelé. Azok, akik itt elittak vagy másra elköltötték minden pénzt: idegesek. A többiektől kémek kölcsön, de azok nem szívesen adnak, mert nekik is kell. Ugye otthon a feleség, a család pénzt, ajándékot vár. Sokan inkább haza se mennek. Nehéz élet ez nekik higgye el.

— O —

Délután dereka lévén hazafelé durúzsol velünk a Lada. Léva helységjelző táblája tűnik föl az út mellett. Már pertuban vagyunk az ősz osztályvezetővel — útba ejtettünk egy csárdát —, így hát tegezve szól hátra.

— Nézd meg ezt az épületet — s kibök egy hosszan elnyúló csarnokra. — Kenyérgyár. Ezt is mi építettük.

Tetszetős üzemiház, meg is dicsérem:

— A város egyik büszkesége lehetne.

— Az is! — bólint az osztályvezető, és néhány másodpercig visszanéz rá. Ősz bajúsza nem tudja egészen eltakarni, hogy mosolyog.

Molnár Pál

33