Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - JELENÜNK - Molnár Pál: Vándoripar
A kölykök járnak óvodába, már tudják az itteni nyelvet. Havonta egyszer utazunk haza. A saját otthonunkba megyünk, nem adtuk ki senkinek a lakást.” Ez utóbbit bajosan hiszem, ám az asszony is megerősíti: ,,Összegyűlne a bérletből harminc- negyvenezer forint. El is költhetnénk a tönkretett bútorok kicserélésére. Így meg van hová mennünk, nem telepszünk egyik anyós nyakára sem.” — Ez az első külföldi munkám — hallom a fiatalembert. — Egyébként tizenegy éve vagyok építésvezető. Egy évig „gazdasági építésvezető” voltam, akkor készültem fel erre a munkára. Izgalmas feladat ez. Szakmailag is, mert eddigi legnagyobb építkezésem. De más szempontból is próbatétel. A központtal csak telefonon érintkezek. Elmondom ugyan a bajaimat, de ők csak sokára segíthetnek. Ki kellett alakítanom a kapcsolatokat, hogy a zökkenőket hamarabb áthidaljam. Ehhez természetesen af nyelvet is meg kelett tanulnom. Kevesen irígylik a fiatal építésvezető — honi mércével mérve — nagy gázsiját. Külföldön ekkora közösséget irányítani sokszorozott felelősség. Nemcsak a munkáért, az emberért is. — Rengeteget gazdagodott itt az emberismeretem. Jönnek hozzám a legszemélyesebb problémáikkal is. Egyfelől könnyű fegyelmeznem, mert válogatott társaság, és a jó pénz kedvéért vigyáznak a helyükre. Ha mégsem, lehet cserélni is. Eddig öt fiút küldtem haza; ezek csak azért jöttek ki, hogy lézengjenek; volt, amelyik a városban is randalírozott. Jöttek helyettük jobbak, örömmel. Másfelől azonban nehezebb az irányítás. Távol vannak a családtól, hetekig csak levelekből tudják, mi történik otthon. A nyugalom látszata mindenkin ki- sebb-nagyobb zaklatottságot palástol. — o — Szokatlanul nagy csészében teszi elém a kávét az építésvezető felesége. Magas, karcsú fiatal- asszony. Egyedüli nő a „kolóniában”. — Örültem, hogy jöhetek, ha már Csabának mindenképp jönni kellett. Öt évig gyesen voltam, az igazi munkámból, a gépírásból kiestem. Itt most hivatalosan anyagkönyvelő vagyok, de valójában raktáros, személyzetis, szóval mindenes. Gyakorlottan intézi a protokollfeladatokat. A szekrény aljából — mintha bőség kosarából — sorra veszi elő a helyi tömény szesz palackjait; van, aki sört kér, bőven jut neki. — Volna kilátás újabb külföldi munkára is, de még alszunk rá egypárat. Mert azért csak cigányélet ez. A nagyobbik fiam ősszel iskolába megy. Az egyik faluban találtam neki magyar iskolát, oda fog járni. Én hordom majd reggelente kocsival; ha megbátorodik, talán feltesszük a buszra, és egyedül megy. De éveken át nem egészséges ez, haza kell költöznünk. — O — Már a folyosón jól megnézett magának egy szúrós szemű, ősz férfi. Az irodában elém lép, kezet nyújt, s mellemnek szegezi a nevét: — Hamar Vince. Hatvanhárom éves, nyugdíjasként a külföldi vállalat alkalmazottja: összekötő. Gyötört, nehezen érthető kiejtéssel beszél, pedig — mint közli — hatéves koráig csak magyarul tudott. — A mi országunk építői is dolgoznak külföldön, például Berlinben. De ha ezt a pékséget magunk vállaltuk volna, túl sokáig építenénk. Nem erre vagyunk felkészülve, mi házakat csinálunk. Ezért bíztuk külföldiekre, őket szorítja a pönále... hogy is mondják magyarul? . .. Igen: bírság. Irodája hűvösében sok mindenről szó esik, kölcsönösen faggatjuk egymást. Én főleg az építők sorsát firtatom. — Elnézem őiket, amikor .készülnek hazafelé. Azok, akik itt elittak vagy másra elköltötték minden pénzt: idegesek. A többiektől kémek kölcsön, de azok nem szívesen adnak, mert nekik is kell. Ugye otthon a feleség, a család pénzt, ajándékot vár. Sokan inkább haza se mennek. Nehéz élet ez nekik higgye el. — O — Délután dereka lévén hazafelé durúzsol velünk a Lada. Léva helységjelző táblája tűnik föl az út mellett. Már pertuban vagyunk az ősz osztályvezetővel — útba ejtettünk egy csárdát —, így hát tegezve szól hátra. — Nézd meg ezt az épületet — s kibök egy hosszan elnyúló csarnokra. — Kenyérgyár. Ezt is mi építettük. Tetszetős üzemiház, meg is dicsérem: — A város egyik büszkesége lehetne. — Az is! — bólint az osztályvezető, és néhány másodpercig visszanéz rá. Ősz bajúsza nem tudja egészen eltakarni, hogy mosolyog. Molnár Pál 33