Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - JELENÜNK - Molnár Pál: Vándoripar
még a három év lejárta előtt visszamegyek a kertészetbe, az anyósomék is állandóan nyúznak miatta, de egyedül nem győzöm óvodába, bölcsődébe hordani a két gyereket. Különben az óvoda, a bölcsőde is pénzbe kerülne...” — A munka az munka otthon is, itt is — meditál a kék szemű lakatos. — Az itteni azért megy jobban, mert mindenki tisztában van vele, hogy most nincsen más dolga, se lehetősége. Evvel kell foglalkozni. így mindenki kidolgozza az időt. Fölidéződik bennem, amit nem sokkal korábban a tetőn mondott egy kőműves: „Van úgy, hogy észre se vesszük, eljött az öt óra. Percekkel később kapunk észbe, és szólunk egymásnak, hogy hej, te, elég lesz mára!” — Mennyit tud megspórolni az itt kapott pénzből? — Negyven százalékot. . . körülbelül... Most először bizonytalan képet vág. Eszembe villan a művezető „bevallása”, ő hetven százalékot mondott. — Megéri? — Már szóltam, hogy jó lenne hazamenni. Végleg. Párttitkár vagyok a lakóterületen. Ez a funkcióm szünetel, ideje lenne, hogy megint kezembe vegyem a dolgot. — Ezért akar hazamenni? — Ez volt a hivatkozási alap. A funkció. — O — — Hányadik munkahelyed? — Harmadik , negyedik — felel hetykén a huszonegy éves, gyöngyöspatai fiú. Segédmunkásként dolgozik kint egy hónapja. — Hallottam, hogy külföldre is lehet menni a vállalattól. Rögtön felmondtam az előző helyemen, és megkerestem ezt a céget. Mondták, hogy először három hónapot otthon kell dolgoznom, csak azután hoznak ki. Belementem. Ideje is volt, hogy leteljen a negyedév, mert nem bírok egy helyen sokáig megmaradni. Megunom a munkát. Meg az embereket is. Ezért jöttem ki. Meg mert itt jobban fizetnek — Ezt a helyet is megunod majd? — Nem tudom még. Ha holnap kérdezel, lehet, hogy már igent válaszolok. Most még: nem. „Ellenpont” — kezdek morfondírozni. Eddig majdnem csupa jót hallottam az építkezésen tomboló munkakedvről. Most előttem, áll a „rossz példa”, ami „nem, jellemző”, „nem tipikus”, de a riport egy „rövid blokkjában” érdemes megemlíteni, hogy az „összességében pozitív kicsengést” hitelessé tegye. Ám csalódok: a fiú mégsem egészen alkalmas a fekete bárány szerepére. — Annyit még sehol se dolgoztam, mint itt. Mindenki hajtja magát, nekem is hajtanom kell. Reggel nagyon nehéz, minden bajom van. De tíz óra felé belelendülök. Aztán ha nehezen is, eltelik az idő ötig. Utána már könnyű... Igaz, Jóska? Utána már könnyű! — fordul társához. De a másik fiú úgy tesz, mintha nem hallaná a kérdést. — O — Hosszú faépület folyosójáról nyílnak a két-há- rom ágyas szobák, s az irodák. Salakbetonból húztak a ház végébe egy ebédlőtermet. Ebben áll a tévé is, itt találhatók a — több nap késéssel megérkező — magyar lapok. A terem belül vakolatlan; falinaptárak, újságból kimetszett fotók takarják itt-ott a nyers falat. A szobákban vaságy, nemes egyszerűségű asztal, szék, fogas. Barátságos, otthonos hangulattal egyik sem vádolható. Irány a város! — mondják a legtöbben. De nincs igazolványuk. Az útlevelet beszedi az építésvezető, mondván: tudnia kell, ki utazik haza soron kívül, ne kelljen idegen országban kerestetnie. így a városban passzus nélkül járnak-kel- nek az emberek. Egyiküket előállította nemrég egy éjszaka a hatóság, s állítólag — biztosan nem oktalanul — szigorúan a szeme közé néztek odabent. Ennek hatására — épp velem együtt — utazott ki a személyzeti vezető, hogy ideiglenes igazolványt kérjen, intézzen embereinek. „Egyelőre csak harmincat tudtak adni, de megígérték, hogy hamarosan mindenki kapni fog.”-— ötkor végzünk, mire a városba érünk, háromnegyed hat — panaszolja a nyugdíjas ács. — Az üzletek hatkor zárnak. Fel kell kötnöm a gatyám, ha be akarok vásárolni. — A vasárnap a legnehezebb — így a lakatos brigádvezető. — Délig tétlenség, délután kimegyünk a meccsre. Első osztályú csapata van a városnak, szerencsére. Ha éppen nem itthon futballoznak, beülünk a kocsmába, és elszopogatjuk az itteni pirosbort. Havonként csak két-három vasárnapot ütnek el idegenben az építők. Egyszer a vállalati busszal hozzák haza őket, akkor itthon töltik az előzőleg ledolgozott szabad szombatokat is. Ezenkívül majdnem mindőjük hazalátogat még egyszer, saját költségén. Azt írja meg — biztat ingerülten egy szakállas kőműves —, hogy a határon úgy megvámolnak, hogy fizethetünk, mint a köles! Pedig itt kerestük meg a pénzt mindenre, amit viszünk. Csóválom a fejem: ehhez nem értek. Rám legyint, sarkon fordul, otthagy. — O — Másfél év alatt ketten találtak feleséget a városban. — Egy Volán-sofőr, akit kocsival együtt béreltünk — mondja az építésvezető. — Meg Tamási, a betonozó. Nekik már megszületett a gyerek is. Hódítói sikereiről csak a patai segédmunkás fiút hallottam elégedetten megnyilatkozni. — Rengeteg a nő itt a városban. Az ember akár naponta váltogathatja az árut. Én két-három napig is, egy hétig is kitartok egy mellett. Csípnek bennünket. Legalábbis énvelem jók szoktak lenni. Tudnak jól magyarul. Vannak itt borozók, pincék, ott lehet velük ismerkedni. De akár az utcán is megy a móka. Könnyen veszik a lapot, nem úgy, mint otthon. Hozzá lehet nyúlni a lényeghez. Az építésvezető fiatalos; bársonyfarmerben, ballondzsekiben szaporán mozog. Kora innen a negyventől. „Nekem, sokkal könnyebb a helyzetem, mint a többieké — vallja. — Kaptam egy szolgálati lakást, velem van a feleségem, a két gyerekem. 32
