Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - JELENÜNK - Molnár Pál: Vándoripar
mező vállalkozások előtt. Hogy mennyire jövedelmező, ezt pontosan csak házon belül tudják. Ennek tudakolásakor ugyanis az ábrázatok gondterheltté válnak, s hivatkozások hangzanak el a pénzügyi bonyodalmakra, az alvállalkozói kapcsolatok kuszaságára és így tovább. „Nem volna szerencsés, ha most ezt a megye többi vállalata elé tárnánk — mondta egy őszinte pillanatában a főkönyvelőnek — Túlságosan megirigyelnék tőlünk ezt a lehetőséget.” Most az eddigi legnagyobb föladattal birkóznak: száznegyven méter hosszú, hatvan méter széles csarnokot; mellette négyszintes irodaházat húznak föl. Berendezésiül, kemencéstül kétszázmillió forintra rúg a beruházás értéke. — O — — Hetvenöt fő most az építőlétszám, de hamarosan száznál is többen leszünk. Jönnek a szakiparosok. Meglett, vastag férfi a művezető. Egy húszéves fiút meg egy négyéves kislányt bízott az asszonyra, míg külföldön dolgozik. — Az építésvezető régi barátom, ő hozott ide. Vedd a munkakönyved, viszlek magammal, mondta. Tizenöt évet hagytam ott a szövetkezetben. Bántam is utána egy darabig, tán még most is egy kicsikét. Látszik rajta, hogy őszintén fogalmazta az utolsó félmondatot: másfél év után is kétségek gyötrik. Pedig „kint” nincsenek rossz tapasztaltai: „Az emberek kidolgozzák a kilenc órát; öt százalékot, ha lazítanak az időből. Igaz, most meg lehet fogni őket. Otthon a család egészben megkapja a fizetést, itt pedig az ember ráadásként zsebre teszi a több mint kétszáz forintnak megfelelő pénzt naponta. Ennek nagy részét megspórolhatja, még ha lumpolni is el-élj ár. Így persze hogy mindenki vigyáz a helyére. De nemcsak ez hat rájuk — dörzsöli össze orrom előtt hüvelyk- és mutatóujját. •— Az állománynak legkevesebb nyolcvan százaléka megértette: külföldön van, jobban kell iparkodni, nem hozhat szégyent az országra.” Mikor az iparkodást említi, a velem érkezett osztályvezető szavai csengenek a fülembe: „Így jó ide kijárnom: havonta. Mindig akkora a haladás, hogy elképedek.” Öszerinte a fizetési boríték vastagsága az, amiért csipkedik magukat a „külföldiek”. — Legtöbben Pestre, a Tinódi utcai bankba fizetik be az itt kapott pénzt — hallom a művezetőt. — Jó summa gyűlik össze mindegyiknek. Nekem, ha igaz, a jövő hónapban érkezik a Zsigulim. Ennek már itt kerestem meg az árát. Irigységgel vegyes elismerésemnek adok hangot. — Ebbe számítsa be, hogy tavaly nem voltam szabadságon. Majd valahogy elintéződik, azt ígérték. Valahogy! Mert, hogy szabira menjek, erre idén sincs kilátás. — O — Három hónapos munkával készült el a csarnok álmennyezetének vasváza, pár napja ünnepelték a munka befejezését. „Hoztam egy üveg rumot, mindenkinek jutott egy stampóval” — így a művezető. A csarnok kÖ0epén még ott lóg a „gleitni”: kis fenyőfa, betűzve a vasgerendázatba, rákötve egy teli sörösüveg. — Csak víz van benne! — kedélyeskedik egy idős, de eleven mozgású ács. Alig hiszem el, hogy ez a fürge, derűs ember hatvanhét éves. — Ha nem dolgoznék, el is pusztultam volna. A nyolcszáznegyven órát minden évben itt, a régi vállalatomnál töltöttem le. Építettem már az előző három pékséget is Párkánynánán, Léván meg Dunaszerdahelyen. Büszke vagyok, ha ezekre a helyekre megyek: láthatom a kezem munkáját. Örül az ember, ha alkot, ez a véremben van. Élénk taglejtésekkel magyarázza, milyen nehézségeket kell lebirkózni külföldön az építőknek: „Ha valami hiányzik, nem úgy megy, hogy beszólok a központba, oszt elintéződik. De le sem maradhatunk, ugye, mert konszignáció van! — Jelentőségteljesen ejti ki a latin szót. — Spekulál az ember, mert itt, ha közbejön valami, ha nem, produkálni kell! Nekünk ácsoknak is fel van adva a lecke. Hiába, hogy ez már a negyedik pékség, az építés nem sablonra megy. Mindent úgy kell ki- stúdírozni, mintha az elsőt csinálnánk.” Ö az asszonyt egyedül hagyta odahaza. Két fia van, de mindketten önállóak, családosak már. Az öreg távollétében úgy összegyűlik portája körül a férfidolog, hogy nem győzi. — De hát az építőmunka vándoripar — vonja meg a vállát, tárja szét a kezét. — Bele kell törődnie, ha az ember ezt a szakmát választotta. — O — Zömök, kék szemű lakatos nyújt kezet, tartózkodó arckifejezéssel. „Tavaly vállalati kiváló lett a brigádja!” — hívja föl figyelmemet a művezető. — Egyrészt azért jöttem ki erre a három évre, mert munkavállaló vagyok — válaszol szigorúan. — Megkértek, vállaltam. Másrészt van helye minden forintnak a háznál. Ötéves fia, kétéves kislánya nevelkedik otthon. — Kéne nekik az apai kéz... — pöndítem meg. — Otthon van a feleség, ő kézben tartja őket — zárja rövidre a témát. Napokkal később fölkerestem, a „feleség”-et egy tízemeletes „székrényház” hatodik „polcának” szélső „fakkjában”. Karcsú, fekete asszonyka, kislányával töltötte a gyes idejét. Nem örült nekünk túlságosan, mert — mint mondta — a lakók érdeklődésének középpontjában áll, hogy ő mint szalmaözvegy eléggé szorosan viseli-e az erényövet. Szerencsére én a szemmel láthatólag koros szak- szervezeti titkárral toppantam be hozzá, de alkalmasint ez sem marad letye-petye nélkül. Valóban megvan a helye minden forintnak a háznál: több mint kétezerre rúg — az asszonyka szerint — a lakás havi rezsije. Télen hozzájön még hétszáz forint fűtéspénz. A bútorvásárlásra fölvett kölcsön havi térítése további ezrest von el a családi vásárlóerőből. „És nézzen körül! A szürke linóleumot még nem tudtuk leteríteni padlószőnyeggel. Ezeket a vacak tapétákat is cserélni kéne. Nyaralni négy éve nem mentünk a férjemmel, mert nem volt rá pénz. Gondolkozom rajta, hogy 31
