Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 4. szám - JELENÜNK - Kiss Gyula: Verpeléti akácos
vármegye is gyakran ülésezik itt. Török dúlja föl, s ha csönd támad, előmerészkedik a megrettent nép — folytatja, ahol abbahagyta, a kipusztult Országh és Kompolti családok után újabbak kőinek, a Hallerok, Budernek, Eszterházyak, Sztá- rayak ... Be Sokat mond a község címere is: ekevas és csoroszlya. A XIX. században kétszer is tűz emészti föl a falut. De ismét talpra áll Verpelét élelmes, dolgozni szerető, de kereskedni is tudó népe. Mely nép a hazaszeretetben is az elsők között áll. A főtéri emlékoszlop bemutatása során már utaltunk rá. Kossuth Lajos írj'a 1849. február 28-án, a Tarna-völgyi ütközetről: ,,... február 26-án, midőn Görgey tábornok hadosztályai a harctérre nem érkezhettek, s jóformán csak Klapka ezredes hadosztálya foglalta el haroáilomását, délután két órakor a csata irtózatos ágyútűzzel megkezdetett, s a hárommérföldnyi (kompolt—kápolna—verpeléti) vonalon mindenütt kifejlődvén, szakadatlanul tartott mindaddig, míg a sötétség a csatának véget nem vetett. E napon hazánk ellenségei minden ponton hátranyomattak, s vitéz seregeink megtartották harcállomásukat.” (Kiemelés tőlem - K. Gy.) Űjábbkori történelmünkből egy másik idézet is ide kívánkozik; Krúdy Gyulláé, a kápolnai földosztásról írott könyvéből: „Egy kora tavaszi reggelem történt, hogy SZindbád, a hajós, ismét útra kelt: Kápolna felé igyekezett, mert úgy hírlett, hogy ott, a hevesi dombokon olyan csoda készül, mely még neki, a »vén cinikusnak, akinek e leikéből az élet kifacsart minden illúziót, mint citromból a nedvét ■, még neki, a tapasztalt vándornak is megdobogtatja fáradt szívét. Azt mesélték, hogy az egykori csata színhelyén a dúsgazdag Harun a! Rasid, akit Károlyi Mihálynak is neveznek, ezen a napon osztja szét a débrői földjeit a szegények között.” E sorok írójának egyéb munkája során át kellett lapoznia Emich Gusztáv 1862. évre kiadott Nagy Képes Naptárát. Meglepetéssel fedezte föl a „nevezetesebb városok tisztikaráról” közzétett névjegyzékben Verpelét „város”-ról, hogy akkortájt ezek a vezetői voltak: városelöljáró, jegyző, írnok, törvénybíró és négy tanácsnok. E település és népének igyekvését talán e kis kiragadott idézet is „visszaigazolja” némileg. Tetszik nekem, hogy a „nép” Verpeléten 45 tavaszán, midőn birtokba jutott, nem rombolta, hordta szét téglánként a régi kastélyokat, kúriákat — amint azt egyebütt tette. E gesztus, a megőrzésé, sokkal inkább bizonyította 'a hosszú századokon át elfeledett igazságot, mint a szétdúlásé, elherdálásé. Az utóbbi cselekedet mintha azt igazolta volna: nem hitt benne, hogy a társadalmi közösségé, „övé” hát a visszahagyott föld, udvarház, kastély. A Németh-, Budern-, Gosztonyi-kastély, a Sztá- ray-féle ház, megannyi közhasznú célt szolgál ma is, tsz-épület, erdőhivatal, lakóház, napközi otthon, iskolai tanterem, pedagóguslakás. S tovább is sorolhatnánk. A román és gótikus stílusú rk. templom még az Árpád-házi királyok idején épült, bizonyítékként, hogy Verpelét már ekkor is lakott település. A templomot később többször is átépítették. Ez, s a plébániaház is, műemlék. Az utóbbi a XVIII. század végén épült. Szép tett számba ment, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség a település szívében levő, XIX. század eleji kovácsműhelyit 1964-tben helyreállíttatta. Jószerivel ez az egyetlen népi műemléke a nagyközségnek, mely országos érdeklődést is vonz. Az egyik legősibb mesterség szerszámait, eszközeit szemlélve, akaratlanul is Petőfire kell gondolnunk. Ezt írta útijegyzeteiben: „Én még most is igen szeretem a kovácsműhelyeket; gyermekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? Most piszkos kezeikkel verném a vasat ahelyett, hogy engem vernék piszkos kritikusok.”. A régi munkahely után kit nem hatnak meg az Arany János, Csokonai utcai szarufás, nyeregtetős, náddal, zsúppal fedett, szabadikéményes paraszti lakóházak, melyek — ahogy számolom — több mint másfél század múltán is kitűnően állják az idők viharait. Akaratlanul is századunk ötvenes éveiben épült, s már most sürgős renoválás után áhítozó lakóházaira, bérlakásaira gondolok. Érdemes figyelemmel kísérni Verpelét lélek- szám-alakulását. Századunk első évében 2860 főt tart számon a statisztika, „ülő” gyarapodással, húsz év alatt 1070-nel növekszik a népesség, újabb húsz év múltán, az 1941-es népszámlálás során azonban már csak 4198 lakost írnak össze. A növekedés tehát szinte hajszálpontosan csak egynegyede az előző két évtizedének. A korábbi nagy ugrás itt hőköl meg először. Hogy ez a visszaesés a gazdasági életben is nyomon követhető, nem kétséges. Majd ismétlődik az iménti kétszer két évtized számjátéka: az újabb húsz év csaknem 400 fős emelkedést hoz, 1960-ban 4522 lakost lelnek az összeír ók. Tíz év múltán jelentéktelen az emelkedés (mindössze 42 fő), míg 1980-ra beáll egy igen jelentős apadás: Verpelét lélekszáma 4189. Tíz év alatt tehát 433 fővel csökkent a népesség! Ügy tűnik — egyelőre legalábbis — föltartóztathatatlan a lélekszámapadás: 1981-ben a nagyközségiben 57 élve születésre 69 halálozás esett, s míg be 225-en vándoroltak, addig az elvándorlás jóval magasabb: 283! Az elöregedés is hű kísérője e számalakulásoknak. A két települést egybe véve, 1980-ban 471 volt a hatvan éven felüliek száma, s ebből a hetvenet is meghaladóké 229. Mintegy következménye ennek, hogy az automatizált s kemizált mezőgazdaságban az időszerű munkaszakaszoknál komoly munkaerő-nehézségekkel néznek szembe. Az elöregedés „ellenpólusát” (a 0—14 éves gyermekekét) később tárgyaljuk majd. Borovszky Samu monográfiájából tudjuk, hogy századunk első esztendejében Verpelét 2860 lakosából 171 izraelita vallású volt. Meglehetősen nagy viszonyszám, hasonló lélekszámú 'településével vet. ve egybe e számot. 1929-ben Újvári Péter szerkesztésében megjelent Zsidó Lexikon 947. oldalán az olvasható Verpelét kapcsán, hogy „az 191822
