Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Galsai Pongrác: Saru, revolver, írótoll

Saru, revolver, írótoll

Életem sok válságos helyzetéből kimentett, hogy az emberek félreismertek. Például olyan látszatot sikerült keltenem, miszerint nem értek a politikához (általános és élénk tévedés), véleményemet nem szabad „komolyan venni” (ennek megfelelően engem, magamat sem), sőt az „ügyet” egyenesen kompromittálná, ha lelkesen csatlakoznék hozzá (így a bűnhődésemen se érdemes fáradozni).

Ez előnyös félreértés legnagyobb hátránya, hogy levalkanhatatlanul ragaszkodtak hozzám a gazemberek. Majd azt mondtam: szerettek. Hiszen bátran megnyilatkozhattak előttem, csökött lelkiismeretükön könnyítendő, ha pedig pofoncsaptam őket, tréfára vették.

Lényem e hátborzongató vonzereje sodorta mellém negyvennégy őszén Somi Nagy Gézát is, a kisnyilast. Egy újpesti ügyvéd kitagadott fia volt, leínhatatlanul szutykos fiatalember, tollas hajú, szalonnás nyakú, dohszagú, a körmei is mindig gyászoltak. Szerzetesi bőrsaruban rótta a pécsi sétateret, mezítláb, a lábkörmeiről már ne is beszéljünk, s egy-egy padra lecsücsülve, utánozhatat- lanul rossz Ady-utánzatokat írt. Később az Ady- kötet mellé, amelynék saláta^példányát a farzsebében hordta, szerzett egy revolvert is. Ö vitt először a kuplerájba. Sohasem titkoltam előtte, hogy gyűlölöm a nyilasokat. Erre kifejtette, hogy „maga sem ért mindennel egyet, csakhogy ezé a dinamikus mozgalomé a magyar jövő”. Különben figyelmeztetett, hogy tartsam a számat, mert politikai nézeteimet még megkeserülhetem, ne féljek, nem ő fog a nyakamra lépni, hiszen mi, ugyebár, barátok vagyunk. Ami a saját lelkiismeretét ileti, két nagynénje él a pécsi apácazárdában. Bernadette és Annunciáta. Ha „meggondolatlan cselekedetre” ragadtatná magát, azok majd imádkoznak érte. S. N. G. egyízben elvonszolt a nyilas pártházba is. Meglátom — mondta —, a sok tetű házmesteren kívül mennyi „belevaló sárccal” találkozhatom ott, ne vonjak mindenkit egy kalap alá, a jobbak még a költészetet is szeretik. Főleg Adyt és őt. Emlékszem, amikor a Rákóczi úti zsiványtanyába léptem, a „fiúk” éppen vacsoráztak. Egy sült bárány volt az íróasztalra fektetve, szinte azon szőröstűl-bőröstűl, valahol lőhették. Tányért, evőeszközöket nem használtak, bicskával vágták-nyiszatolták a piros-ropogósra sült, néhol már megégett, gyönge húst. A bárányt nem én találtam ki. Túl kézenfekvő szimbólum lenne. Fikciónak használhatatlan. Valóban bárányt ettek az istenverték, valóban a pucér íróasztalról, valóban bicskával. Nem voltam bátor. Nem is féltem. Egyszerűen csak enyhe gyomorremegést éreztem. S. N. G. a zsíros asztalra nemsokára kicsapta az Ady-verséket. A legértelmesebbnek látszó nyilas, állítólag kórházi asszisztens, megkérdezte: mit szólok ahhoz, hogy Léda biboldó franka volt? Olyasfélét válaszoltam, miszerint a szerelem nem a származástól függ. Példának okáért én is egy

zsidólányba vagyok szerelmes, mit tehetnék, Scheffer Zsókának hívják, már hónapok óta nem láttam, a vasutas-bérház gettójában él. Erre a legértelmesebbnek látszó nyilas azt mondta: „Bízd csak ránk! Majd néhány órára kihozzuk...” Ez a „néhány órára” jobban fájt, mintha egy mosolyt vág az arcomba. Már nem is tudtam, mit beszélek. Elkezdtem bizonygatni, hogy Hitler legnagyobb tévedése a „fajelmélet” s még ha az elméletben, mondtam álnokul, van némi igazság is, nem szabad agresszív cselekménnyé fajulnia, és így tovább . . . Egy kövér nyilas olyan lukas tekintettel nézett rám, mint a puskacső. „Szóval te nem szeretsz bennünket” — mondta a legértelmesebbnek látszó, olyan meghatottan, mintha Scheffer Zsóka helyett őt kellene szeretnem. Ekkor észrevettem, hogy S. N. G. a hátam mögül integet, rám mutat, majd jobb kezével a homlokát ütögeti. „Nem beszámítható!” — ezt fejezte ki a mozdulata. Több „testvér” a revolverére kapott s eltávozott. Őrjáratba? Razziázni? Eset- leg gyilkolni? Mi hárman most már a nőkre fordítottuk a szót. Hogy a Czinderi-utcai kupiban is van egy Zsóka nevű lány, kicsit öreg, de mindent tud, tavaly pár hónapig lakott nála albérletben egy költő is... S. N. G. a felszabadulás előtti napokban az SS kötelékébe lépett, ez tőle is szokatlan gazemberség volt, megfésülködött, levágta a körmét, bűzös gönceit fölcserélte a fekete mundérrral, egy pillanatra még láttam a sétatéri kioszkban, úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást, aztán felszívódott a zűrzavarban, Nyugatra menekült, és sokáig nem hallottam felőle ...

Örömmel tapasztalom, hogy megszaporodtak a koalíciós évekről szóló írások. (Ez a korszak volt az ifjúságom. A „korlátlan lehetőségek” Magyar- országa. Egyszerre annyi oxigénhez jutottunk, hogy bevérzett tőle a tüdőnk.) Volt ebben a korban szépség, lendület, fényes szellő, krepp-papír, Rákosi, Mindszenty, kék cédula, sötétség, hit, öncsalás, értelem, rémület, páva a Vármegyeház tetején, fölfordított szék égnek meredő lábai és akasztott ember kötele. (Balzac-típusú író foglalhatná csak össze, mi történt önszántunkból, akaratunk ellenére s a tudtunk nélkül? Bár ezt a „balzaci regényt” legszívesebben több szerzőre osztanám.)

Az erőszak türelmetlenségére t s a kor kapkodó zavarosságára jellemző, hogy: 1. Szinte ugyanabban az órában szüntették meg a bordélyházakat és vertek lakatot az apácazárdákra: 2. Az örömlányokat a társadalom ártatlan áldozatainak tartották, a bűnbánat lányait meg a reakció fekete némbereinek. 3. Mindkét intézkedésben részt- vett S. N. G. is.

Somi Nagy Géza ezidőben bukkant fel újra Pécs városában. Mintegy a dicstelen halottaiból föltámadva. Újságírónak jelentkezett a helyi napilapnál. De én már személyesen nem találkoz18