Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Suha Andor: Utcák, házak
Vidáman ébred, jóval munkakezdés előtt. Elsiet az asszonyért, bevásárolnak a csarnokban. Azután mindketten bemennek dolgozni a hivatalba. Délután az asszony lakásán főznek. Megvacsoráznak, elmennek a moziba vagy a ligetbe. A moziban időnként rájuk kiabálnak; mit képzelnek, otthon vannak? Legszívesebben visszakiabálnának, hogy igen, otthon vagyunk. Most két hétig nem jártak sehová. A fiú szülei nyaralni voltak. Az asszony pongyolába bújt, s mint igazi asszony, tett-vett a lakásban. A férfi fotelba ült, s mint igazi férj, olvasott. — Gyuszikám, ne légy utálatos — szólt az asz- szony és átölelte a férje nyakát. — A ligetben sokkal aranyosabb, kedvesebb voltál. — Szóval, kérjem vissza a lakásigénylésünket, maradjunk a ligetnél? Ezen mind a ketten jót nevettek. Nem tudom,, hány helyen jártam akkoriban, nem tudom, hogy most e néhány kiragadott példával nem túlságosan sötét-e a kép. Hogy mégse legyen az, illetve hogy a kép teljes legyen és igaz, elmondom még akikor látogatásom happy end- jét. A kerületi tanácselnök rendkívül kedves, megértő ember, hogy kértem, azonnal fogadott. Próbáltam röviden összefoglalni a látottak alapján impresszióimat, elébe raktam a neveket, de ő, a tanácsiéinak, csak mosolygott, sőt bosszankodtam is egy kissé, mert úgy éreztem, mintha kedves mosolyába valami enylhe gúny vagy fölény keveredne. Tíz perc múlva tudtam meg, hogy erre minden oka megvolt. Az ő feljegyzései között is ezek a nevek szerepelték, sőt döntésük alapján az emberek solrsa eldőlt, mindáhányan lakást kaptak. Különös boldogságot éreztem, feléjük sem mertem menni, féltem a hálákodástól, vagy talán, hogy észrevesziik arcomon, amit érzek. Hiába magyaráztam volna, hogy a kerületi tanács miár megelőzött engem, és csak idegen toliakkal ékeskednék. Különös év volt 1962. Talán 1932-ben voltam ilyen boldog, amikor Gyöngyösön a Petőfi utca 86. számú házba költöztünk. A házigazda Szor- galmatös bácsi volt, lópatikoló kovács és én kilencéves. Raktam a tüzet a műhelyben, később, amikor kiérdemeltem, fújtattam. Szorgalmatos bácsitól először nagyon féltem,, fekete arca volt, egyforma hatalmas és dús szürke bajusza és szemöldöke. Bütykös kezébe belefért az egész kobakom, amikor megsimogatott. Később aZt hittem róla, ő a jóisten vagy a Mikulás, mindenesetre aranyos, jóságos ember. Amikor már rendszeresen fújtattam, szombatonként kaptam tőle húsz fillért és egy simogatást. Másnap reggel anyám elküldött a templomba, ő otthon maradt főzni. A mise alatt állandóan azt a freskóit néztem, amelyen a jóisten annyira hasonlított a kovácsmesterre. Annál is inkább, mert a mennyezeti freskón a jóisten is galambokkal volt megmintázva. És az öreg kovács is imádta a galambjait. Rengeteg galambja volt, rokona, gyermeke mindegyik. Etettük, itattuk, délután a saját szárnyukra eresztettük őket, tapsoltunk, búgtunk nekik. Örömükben hálásan visszatapsoitak szárnyaikkal. Azután egy éjszalkla megkezdte a gyilkossági sorozatát a ház hatalmas, vöiröis kandúrja. Rákapott a gálámbbúsira ez a csúnya dög- Reggel ott feküdtek az ártatlan, élettelen parányi testek meg- csúifítva a dúcokon. Szorgalmatos bácsi könnyei potyogtak. A macskát halálra ítélte. Ott, előttem mondta ki a megfellebbezhetetlen ítéletét. Iskolába kellett volna már indulnom, nem mentem. Különös lázban égtem, láttam a kandúrt a tűzön és én fújtattam ... Azután egy vasdarabbal verte az öreg a fejét... De legjobban ez a kép tetszett: húzzuk az öreggel a kandúr nyakára a szekeret, azt a nagy, vasalt parasztszekeret, amely időtlen idők óta itt áll az udvaron. A kivégzés így történt. A kovács odacsalta a gyilkost, nyakát hirtelen hatalmas markába kapta. Iszonyatos, hörgő nyávogás. Szorgalmatos bácsi fekete, bütykös kezét azonnal vörösre mosta saját vére. Az öreg csak állt, .arcizma se rán- dult, szeme a távolba n-ézett, amíg az állat haláltusájában körmeivel agyonmarta mind a két kezét. Félelmetes jóisten volt Szqrgalmatos bácsi. A macska élettelenül, csúnyán huppant a műhely koromszínű porába. Megbabonázva, meredt szemmel, kiszáradt torokkal álltam a mester mellett. Ö odament a hatalmas favödörhöz, amelynek vizében az izzó patkókat szokta edzeni. Belemártotta kezét, a víz is bíborszínűvé változott. Megjött jó anyám a piacról. Rám nézett és szó nélkül adott egy pofont. Másnap írtt egy papírt, adjam át a tanítómnak. „A gyereknek fájt a hasa, azért nem ment...” Délután felemeltem a jancsikalapácsot, hogy segítsék ráverni, de nem bírtam még rendesen. Az öreg nevetett és megsimagatott friss sebekkel borított kezével. * Most 60 éves vagyok. Kelenföld'ön, egy bérház első emeletén, háromszaba-összkomfortban élek feleségemmel és az anyósammal. Fiaim elmentek az asszonyaik után. Takarítunk, mosunk, főzünk. Nagy munkát jelent ez a három szoba és a hozzá tartozó mellékhelyiségek. Azt hiszem, az élet elkésett e gazdag ajándékával. Semmi baj, ezt is kii lehet bírni. Suha Andor 17
