Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Suha Andor: Utcák, házak

téses cselédszoba már biztos volt, csak addig. .. Természetesen eladdig is laktam valahol, 1962-ben, szeptember előtt. Először a Dob utca 33. számú házban, a Klauzál tér sarkán, egy idős rokon cigány néninél, aki földián volt, és nem fogadta el tőlem elsején a lakibért, de hónap köbben állandóan kölcsönkért. Viszont olyan finom bablevest, mint nála, sehol sem ettem e széles nagy világon, füstölt lókolbásszal, persze. Habarta, rántotta, zöldségelte, tejfölözte a bablevest, a bableves ösz- szes készítési módszerét, ízét egy fazékba sűrítette, fölséges volt, no igen, cseresznyepaprikával.

Csúnya, nagy bérház volt, omladozó, piszkos falakkal, számomra fura emberekkel. A szobám is csúnya volt, elhanyagolt. Vaságy, benne szalmazsák, tiszta ágynemű, a falon szűzmáriakép, a padlón szőnyeg helyett újságpapír. Ablakom egy hatalmas, málladozó tűzfalra nézett, hogy fölébredtem, mindig elszomorodtam a képtől. Nem volt kedvem korán hazajárni, ültem a szövetség elegáns klubjában, de jó volna ittt lakni, gondoltam időnként. A házmesternének tisztességes kapupénzt adtam, állandóan éjfél után csengettem föl álmából. Fiatal nő volt, eltörődött, de a fáradtság sem tudta elkendőzni különös, érdekes szépségét. Szép volt, fáradt volt, és egy kissé bomlott voná- sú, egzaltált. Rögtön az első éjszaka elmondotta, hogy a férje buszsofőr. A második héten már bizalmába fogadott, panaszkodott. A harmadik héten már mindent tudtam a férjéről, róla, az asz- szonyról, családi életükről. A sofőr verte az asz- szonyt, kevés pénzt adott haza és az a kalauznő volt a szeretője, akivel egy kocsin dolgozott. A házmestemé már meg is vente ezt a hölgyet, őt meg a férje.

Álltunk a kapuban, ő beszélt, én megértőén bólogattam, jöttek a korhely lakók, együtt engedtük be őket. Mentem volna már, bármilyen is a szobám, éjjeli lámpám van, és a könyvem érdekesebb ennél a históriánál. Amikor észrevette, hogy búcsúzni készülök, mindig megszólalt és mindig ugyanazt mondta.

— Nem érdemes lefeküdnöm, úgyis minden öt perőben felkeltenek.

A negyedik héten minden este igyekeztem kapuzárás előtt megtérni. Az ötödik héten, éppen hétfőn, óh, balga feledékenység, éjjel egy órakor csengettem. Amíg vártam, szorongva féltem a találkozás tói.

— Maga az? — kérdezte hidegen.

— Csókolom ... — köszöntem feleletként.

— Maga csak ne csókolgasson, a férjem kitekeri a nyakát. Azt üzeni, hogy szálljon le rólam.

Az alumíniumot elráktaim, papírpénzt gyűrö- getitem a markomban, azt nyújtottam felé. Elvette, meghatódott.

— Nem marad egy kicsit? — kérdezte — úgyis jönnék, azonnal.

— Álmos vagyok — válaszoltam, és tudtam, hogy én a 10 forinttal megváltottam magam az éjszakai beszélgetéstől. A buszsofőr ezentúl is a kalauznő fejét fogja elcsavarni, nem az én nyakamat, kajánkodtam a lépcsőház féhomályában. Azért egy hétig minden este sompolyogva tértem haza, kapuzárás előtt. Amikor először mentem

megint éjfél után. ketten nyitottak kaput. Dadogtam valamit, most a tízest raktam vissza a zsebembe, ujjaim alumíniumra akadtak, azt nyújtottam az asszonynak. Közben néztem az új fiú arcát, no lám, megvan az utódom. Annyit mondtam :

— Köszönöm.

„Valami fiuk ász, nagyképű, felvágós”, szállt utánam az asszony hangja. Jóféle lehet, annál az öreg cigányálsszonynál lakik, az első emelet hatban.”

A konyhában szétnéztem, a fazékban bableves volt, teteje bőrödzött már. Benne merőkanál, megettem az egészet, úgy hidegen, a merőkanállal, állva.

A szerkesztőségben éppen egy dolgozaton töprengtem, kivágódott az ajtó, belépett egy ismerős asszony Egerből. Balján kicsinye, jobbjában hatalmas vulikánfilber.

— Maga tudja a legjobban, hogyan lakunk mi odalent. És maga azt ígérte, hogy januárban, mikor elosztják az új lakásokat, mi leszünk az elsők. Közben maga hűtlénül elhagyta a várost, ide dezertált a fővárosiba. Mondanom sem kell, a lakást elosztották és nekünk nem adtak! — mondta lihegve e néhány vádló szót és sírt és zokogott. A nők reménytelenül, szomorúan sírnak. Álltam ott, a könnyei előtt, mint ló a réten, őszi esőiben. Megfogtam a telefont, istenem, ki hallgat ott még rám? Feri, a tanácselnök, hiszen ő a tejtestvérem .. .

— Halló, halló, te vagy? öregem, hogyan lehet ilyesmit csinálni, hogy tudtátok megtenni, hogy tudtok ilyen igazságtalanok lenni?

— Ne ordíts! Tévedés történt, már kész az új lakáskiutalás, az asszony, illetve a férje nevére.

— Ismételd... — a kagylót az asszony füléhez tettem. Sírt, de már az öröm könnyei hullottak. A kagylót visszavettem.

— Köszönöm, öregem, nagyon köszönöm.

— Te gazember! — hallottam a drót másik végéről.

— Az vagyak, született gazember, a te rokonod — mondtam nevetve.

Májusban a cigánymama megkapta az engedélyt, kivándorolt Amerikáiba. A fia a New York-i Metropolitan első hegedűse, a lánya is od'a ment férjhez, és most már az öregasszony is ott főzi a felhőkarcolók között a báblevest.

Különös év volt, írhatnám, nyomasztó. Hogy mégsem törtem le, talán azért volt, mert mintegy a szenvedés iskolájának, a szenvedés tanulmányúit jánaik fogtam fel ezt az évet.

Nyáron a Nagymező utcáiban laktam, szemben a Moulin Rouge-zsal, egyszoba-,komfortban. A lakás Mátrai Karcsié volt, ilyenkor, szezonban, lement a Balatonra egy zenekarral, tépni a nagybőgő húrjait. Érettségizett, intelligens cigányfiú volt. Gyöngyösön katonáskodott, ott, ahol én éltem. Már őrmester volt, ültünk egy asztalnál, de nem bírta sokáig, fölugrott, odament a zenekarhoz, elvette a bőgőt, olyan hangulatot varázsolt, a cigányok is mulattak. Pesten is bejártam hozzá a kávéházba, ahol játszott. Jószívű fiú volt. Ál14