Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Suha Andor: Utcák, házak

landóan személyzeti áron akarta elszámoltatni a vacsorámat. Lakását is ő ajánlotta fel. Volt ebben az egyszoba-komfortban minden, amit egy agglegény elképzel magának. Itt laktam, éltem, lubickoltam szeptember elsejéig. A szerkesztőségből gyalog jártam haza, szép nyári esték voltak, a bár ajtaja is nyitva, a járdáról néztem a műsort, néha be is tértem, leültem egy plüsspáholyba. Hogy tízszer-hússzor ültem már, a személyzet felfigyelt, rendőrnyomozónak vélt. És azok a szép, fiatal lányok is, akik itt dolgozták „másodállásban” éjszakánként. Amikor véletlenül megtudták, hogy újságíró vagyok, könnyedén legyintettek; óh, csak ...

Ebben a lakásban két érdekes dolog volt, túl a kellemes lakályosságán. Állandóan csengett a telefon, és tőlem tudta meg ötven nő, hogy Karcsi a Balatonnál dolgozik. Egy hónap múlva kaptam a fiútól egy levelet; nem várta tőlem, hogy kiszolgáltatom. Legutóbb, szombaton, egyszerre négy nő utazott le hozzá. Leidére. Kínos jelenet volt, írta.

A másik érdekesség az a 70 éves, félvak néni volt, áki a házmesteri teendőket látta el a házban. Végig azt hitte, én vagyok a Karcsi. Először is megmondtam, és később is tettem néhány reménytelen kísérletet, hogy Karcsi az nem én vagyok, nem hitte. Többször meg is tapogatott, azt kérdette, hol a nagyköves gyűrűm, a záriban? És kölcsön akart adni, váltsam kü. Nagyon szerette Karcsit, tehát három hónapig engem. Hanem szeptember elseje után! Nekivadult gépzene, amelyet csak egy őrült hajthatott, pontosan így szólt életem szimfóniája abban a hónapban. Tizenhét utca, tizenhét lakás, tizenhét ágy, és menynyi ember, mennyi kedves ember. Laktam Csillaghegyen, laktam... Nem fontos, csak az emberék, ők a fontosak. Sók földim, rokonom, barátom élt, él a városban. Öiket tiszteltem meg esténként, örültek, kértek, maradjak náluk egy hétre, kettőre... Szégyelltem a helyzetemet, azt hazudtam, festik az albérletemet, csak egy-két éjszakára maradok. Fogkefe, törülköző, könyv, egyszerű kis betyárbútor, nem sok gondot okozott a dipelése, és ahová megérkeztem sem nagyon ije- dezték tőle. Inget, ruhát továbbra is Karcsinál váltottam, ő is hívott, maradjak. Addig elférünk ketten is. Nem maradtam, miért tennék annyi nőt boldogtalanná.

Az élet ismét különös, jó rendezőnek bizonyult. A szerkesztőségben érdekes megbízatást kaptam. Nézzem meg, legyek szíves, a Józsefvárosban a laikáishelyzetet. Aurára utca és a belvárosi szegénynegyed többi utcái. Néztem vagy két hétig, olyan lelkiállapotban, mint az orvos, aki tbc-s betegeket gyógyít, tüberkulózissal a tüdejében.

Nagyon sok szegény, lákásínségben szenvedő családnál voltam akkoriban hívatlan vendég. Először mindenütt utállkozva fogadtak, blazínt képpel kérdezték, mit akarok. Később, hogy megbarátkoztunk, úgy panaszkodtak nekem, mintha enyém volna Budapest és a teljhatalom a lakások felett, amely senkinek sem adatott meg. Nem riasztottak, sőt vonzottak, húztak az ócska, elhanyagolt utcák, az emberek, akik éltek a málladozó viskókban. Palotákba illettek volna. Sorsukra éreztem, sorsuk az enyém volt.

Kistemplom utca. Nyoloig számolok, míg lábaim lefelé visznek a köpött falépcsőn. Pincela'ká.s. Első meglepetés a tisztaság, második az asszony. Elém jön fiatalon, csinosait, hellyel kínál a díványon, pontosan úgy, mintha a legszebb szalonban lennénk. Szemem hozzászokik a félhomályhoz, az orrom azonban még védekezik a kellemetlen, savanyú szag eilen, melyet a vizes, salétromos fal áraszt. A gyorsforralón étel fő, de ennek illata is hasztalan hadakozik, mindenen győz a gyilkos lehelet. Egymás mellé tolt szekrények, két dívány, terítővei borítva, asztal, rajta tiszta abrosz, alátta vödör és lavór. A két pici ablak, mely a járdára néz, függönnyel eltakarva, hogy a járókelők tekintete ne zavarja életüket. A padlón méteres lyukak, olcsó, de tiszta szőnyeggel takarva.

— Vizes a fal?

— Igen, vizes — válaszol és megemeli a dívány mellett a falra szögezett szőnyeget, mely zöld és darabokra mállva ragad a falhoz — ezt három hónapja tettem fel — mondja.

— Édesanya, kenyeret kérek — két gyerek ront közénk, a hangjukból egyszerre virágos tavasz költözik az egészségtelen odúiba. A lány kilenc-, a fiú nyolcéves. Mindketten tiszták, rendesen öltözöttek. Várják a kenyeret, köziben nagy szemekkel bámulják az idegent. Nem sokáig bírják az Hiedelmet, a hatalmas zsíros kenyérrel elvágtatnak. Két kis gondtalan csikó. Pedig a fiú szívbeteg. Itt kapta télen a szövődményes influenzát, ebből szíviizcmgyulladás maradt vissza. Két hónap itthon,, három hónap szanatóriumban, egy évet vesztett az iskolában. Még nincs teljesen rendben, nehezen gyógyul, napi ti z-t izénk ét órát tölt a súlyos boltívek alatt.

Az asszony 13 éves kislány volt, amikor egy roskadozó háziból az édesanyjával ideköltöztek. Tizenhét éves koráiban szerelmes lett, hozzáment a fiúhoz. Helyesebben a fiú jött hozzá a pincébe lakni. Aztán váratlanul a szerencse feléjük fordította arcát. A miama megkapta a szomszéd pincehelyiséget. És 1957-ben úgy látszott, végre kitörnek a napfényre. Felköltöztek a félemeletre, igazi lakásba. A férj megbolondult, nem dolgozott, ivott és eladta fejük fölül a lakást. A gyerekekkel az asszony nem mozdult, összeiszorította a fogát. Éjszakánként elibődűlt a borzalmas hang, „gyere ki... ” A szomszédok összebújtak és megállapították, hogy Kováaséknál kezdődik a házibuli. Végül mégis neki kellett feladnia az egyenlőtlen harcot. Az éjszakai ökölpárbaj három hónapig tartott, melyben az állattá fajult férj győzött. Az asszony visszaköltözött a gyerekekkel a pincébe, és most az embereket újból alulról nézik. A férj eltűnt a semmibe. Most, a második menetben, a gyermektartásért folyik a küzdelem. Kovácsné ktsz-bein dolgozik, havi 1500-órt. Tizennégy tél telt el, de a tizennégy nyárból sem jutott sok meleg a pincébe. Egyszer rájuk mosolygott az élét, azután ismét földhöz vágta őket. De a gyenge asszonyok nem hagyják magukat. Dolgoznak, mosnak, súrolnak, vasalnak és takarékos15