Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Salga Attila: Leláncolt kötelékek
Magával ragadja a nézőt a fantázia. S a továbbiakban méginkább előtör a mese. Az Oh, Tihanynak .. . egy mézeskalács naivitásával regél. Nem kell okvetlen ismerni a helyszínt, s mondáit ahhoz, hogy világos legyen a sikoltó női fej. A hegyek, a vizek, a megkettőződött nap hordozta üzenet. Az 1972-vel keltezett allkotás egyébként még mindig rímel a tirrén-ten- geri találkozásra, akárcsak a lent furáin hangsúlyozott kompozíciójú Hamupipőke. Galambok lent, galambok fent, galambokból szőtt női sziluett, . . . isimét elszabadul a képzelet. Annál szigorúbb a Kertem, udvarom, a maga fegyelmezett négyszögletességével. Az ember rendszabályozta, keretek közé szorította az esetlegest. Törvényeket állított föl és őrködik is felettük. Minden nagyon kimért, minden nagyon precíz. De vajon kell-e ez nekünk? Vajon jó lesz ez Leláncolt kötelékek Az új társbérlők zárkózott, ijedt emberéknek tűntek, amikor a lépcsőn cipelték felfelé a bútorokat a rakodókkal együtt. Ügy illett volna, hogy néhány szót váltsunk, ha már egymás mellett töltünk el hosszú éveket — közös a folyosó, a lépcsőházban, a bejáratnál is találkozhatunk. Nem akarták tudomásul venni, hogy én is ott lakom? Pedig én jöttem ide először, a kezdő lépést tehát nekik kellenne megtenniük. De nem. Mindössze egy „jónapotmivagyunkazújtársbérlők!” futó megjegyzéssel intézték el. Ez teljesen szokatlan számomra. Én, aki Miszáthon, Móriczom, Radnótin nőttem fel, elvártam volna, hogy ne a koszos lépcsőháziban lökjék oda nekem, mint egy kutyának, azt az esetlen köszönésfélét, ami érthető módon falat húzott a jószándékom megnyilatkozása elé. Bach vagy Mozart az ilyen kultúrálatlan udvari társaságból azonnal távozott volna, én azonban nem tehettem meg, mert éhhez a lakáshoz kötött minden: az emlékeim, a bútoraim, a könyvtáram, lemezeim, az intim zenehallgatás, az ezüst és arany étikészletem, a Tolnai Világlap bekötött példányai, amelyeket nagyon szerettem lapozgatni . . . Egy-két héten belül kialakult az íratlan szabály: tudatosan kerülni egymást! Noha közös folyosóra nyílt az ajtónk, mindig úgy intéztük, hogy egyszerre, egyidőben ne tartózkodjunk ott. Türelmes, ráérős időszámítással kerültük a találkozást. Engem kielégített Csajkovszkij bmioll zongora- versenye, Vivaldi távoli évszakokat idéző muzsikája, Jókai regényei. Ki tudja hányadszor, ismét elkezdtem olvasni Kaffka Margitot... Aztán azon kaptam magam rajta, hogy valójában már nem köt le a zene. Nem tudom úgy átélni Vivaldit sem, mint korábban, mert valahogy megváltoztam. Nem zártam kilincsre az ajtót, minden ok nélkül kikapcsoltam a zenét, közelebb húígy? Miiként, hogyan, milyen erővel üt vissza ránk a kordába szorított természet? Sorrendiségével nyilvánvaló válasz a Tavaszi szél, az alig vonalakkal fogalmazott könnyűség, a szabadság valamiféle megfogalmazása barna fonallal, textilen. A Fölröppent egy lány egyfajta képi összegzése az előbbiekben leírtaknak. Itt talán a legbonyolultabb a kompozíció, s megjelenik valamennyi, már végsőkig csiszolt motívum. És végül a Szobor. Nyilvánvalóan e terméskövekre állított, melegbama női figura, mely „fémgömb fejet visel” — jelzi azt, hogy az egyszeri, adott, köznapi élmény konkrét megfogalmazásától hová léhet megérkezni. Lezárul, egységessé válik ezzel a bemutató. De úgy, hogy a látogató rögtön óhajtja a folytatást is. Németi Zsuzsa zódtam a falhoz. Néha kilopakodtam a folyosóra egy könyvvel a kezemben és az átszűrődő beszédfoszlányokból, zörejekből, kiabálásokból, veszekedésekből igyekeztem megállapítani, kik is az én szomszédaim. A feleség 32—35 év körüli, fehér bőrű, szeplős arcú, kiabálós. Nem sokat ad magára; hetenként vált utcai ruhát és havonként háziruhát. Reggel hatkor, mielőtt a ruhagyárba indul, végigcsoszog a folyosón, hosszasan folyatja a vizet a fürdőszobában, aztán a konyhában nagy edénycsörömpölés közepette tesz-vesz, végül a lépcsőházi tölgyfa- ajtó puffanása jelzi, hogy eltávozott. A férje jóval idősebb, nyugdíjas. Rozzant, göcsör- tös hátú, ősz, öreg erdber. Legfeljebb úgy illenek össze, mint apa és pártában maradt lánya. A férfi állandóan náthás, köhög, sóhajtozik, alszik vagy a tévét bömlbölteti. Hetenként kétszer megy el dolgozni, a közeli cipészszövetkezetbe, aztán úgy, áhogy megjön — cipőstül, ruhástul, ragasztósán, bőrszagosan — elnyúlik a heverőn, teleszívja a tüdejét nikotinnal, köhög, hörög egy sort. Éjszaka csak forgolódik és krákog. (Idült bronchitis.) A gyermekük nyolcadikba megy, túlkoros. Végigbukdácsolta az előző osztályokat. Nehézkes, rosszindulatú, gonosz alkat (többször kilopta az újságot a postaládából). A családban igyekszik mindig a központba kerülni: ő irányítja a szüleit, parancsolgat, rendelkezik, követel, ordít, sír, vihog, helherészik, tombol. Neki mindig igaza van, akkor is, ha képtelenséget állít. („Ki volt az a Petőfi? Mért kell néki a hülye verseit megtanulnom?” — „ Jól van, kisfiam, akkor csinálj valami mást.”) Tudtam, éreztem, mikor idejöttek, hogy egy kultúrálatlan, kegyetlen, hideg szívű család ér8
